A T3 Kiadó által megjelentetett kötetben székelyföldi művészek is megszólalnak, köztük Pál Péter (Marosvásárhely), Péter Alpár és Ütő Gusztáv, de interjú olvasható Pokorny Attila szintén Marosvásárhelyhez köthető szob­rásszal is (egyéni, Természetes frekvenciák című tárlatát 2013 nyarán mutatta be a sepsiszentgyörgyi Magmában). Magyarországi interjúalanyai között található az erdélyi származású, a természetművészet egyik meghatározó alkotójaként ismert Erőss István, a Sepsiszentgyörgyön korábban szintén bemutatkozott Bukta Imre, illetve a Pécsett oktató Colin Foster is. Utóbbi londoni származású szobrász, aki egyetemi tanárként pécsi diákjait hozta el 2014-ben a bikfalvi Naptelep természetművészeti alkotótáborba.
A természetművészet hajszálgyökerei egyébként Háromszéken is kitapinthatók, a már említett bikfalvi, nemzetközinek is tekinthető rendezvényt többször megszervezte Péter Alpár, a Naptelep műhelye tavaly a felújított olaszteleki Daniel-kastélyba költözött. Egyébként maga Grande is a Naptelep kapcsán került Háromszékre 2013-ban, előadást is tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. 2015-ben már megjelent egy könyve Sepsiszentgyörgyön, a Természet-tükör a szerző első magyar nyelvű kötete, abban szintén olyan művészekkel készített beszélgetései olvashatók, akik a természetművészet, illetve a land art műfajában dolgoznak.
A mostani, Az érzékelés kapui (Gates of Perception) című kötethez precíz tájolóként írt előszót Keserü Katalin magyarországi művészettörténész. Mint fogalmaz, „A természettel való kapcsolat sokféle lehetősége közül John K. Grande-t, aki a Torontói Egyetemen kezdte művészettörténeti tanulmányait, s Montrealban fejezte be, az anyagokhoz, a környezethez fűződő egyszerű és közvetlen kapcsolatok érdekelték. 1987-től jelentek meg kritikái, előbb amerikai (Artforum) és kanadai (Structurist), brit és ír szakfolyóiratokban, majd szerte a világon. Több kiállítást is szentelt a természet, a kultúra és a művészet összefüggéseinek. Elkötelezettje annak a művészetnek, amely határozottan hordozza a természet jelenlétét, beszéli az élet természetes nyelvét, vagy egyszerűen a táj bejárásakor születő holisztikus élményt fogalmazza meg. A természetben látja ugyanis az ember tükrét, az átalakított természetben is, amely átalakult önmagunkkal való szembesülésre késztet. A természetművészeti alkotás szerinte éppúgy lehet mulandó, mint minden élőlény, ezáltal részt vehet a körforgásban, az emlékezetben, noha nem feltétlenül múzeumi tárgy. Csupán lábjegyzet a tájban, nem kíván annál több lenni. Ars poeticája költővé és vándorrá változtatta, aki szívesen látott vendég bármely földrész nemzetközi alkotótelepein. Érzékeny és nyitott szemmel-lélekkel, olykor mélyen megindulva, máskor játékosan viszonyul a természeti világ és művészet legkülönbözőbb jelenségeihez.”
Az érzékelés kapui című kötetben John K. Grande – aki egyébként a Pécsi Tudományegyetem díszdoktora – mind a tizenegy általa megszólaltatott magyar alkotót röviden és frappánsan jellemzi, majd az interjúalanyok (természet)művészeti hitvallása következik. A már említett Pokorny Attiláról például így ír: „Szobrászata a természethez való viszonyunkról szól, az emberi tudat visszhangjairól a természet állandóságában, arról, ahogyan a dolgokra emlékezünk. Munkái rugalmasak, alkalmazkodók, élő folyamat részei. Úgy tűnik, végtelenek. Nincs kezdetük és nincs végük, részei a természet életciklusainak. Őt az élet mulandósága érdekli, az, hogy minden csak átmeneti, az életfolyamat örökké változó része.” Pokorny válaszaiból pedig letisztultan hallatszik ki a lényeg: „A természetben tett gesztusaim tulajdonképpen apró érintések. Ezek helyspecifikus munkák, azaz tájspecifikus intervenciók, mindig arra törekszem, hogy az adott helybe hogyan tudok integrálódni, szinte kamuflázsként, tehát azonos frekvencián rezonálni, együtt létezni a tájjal, és az abban talált elemekkel, jelenségekkel, akár a széllel vagy akár az esővel.” „Filozófiám a dolgok összekapcsolása és lezárása: ha valami darabokra esik, összeillesztem, és ez egyfajta gyógyító gesztus.” „A népi hímzés, varrásmód fontosságát akarom jelezni, hiszen ez ezeréves vagy még régebbi magyar népművészeti hagyomány. Fontos a ruhákat megvarrni, a múltban minden nő naponta varrt... A székelyeknél ez mindennapos volt: életforma. Én megpróbálom ezt a mikrokozmoszt nagyobb léptékben a tájban alkalmazni.” „Az egész, amit létrehozok, a természet hullámhosszán rezonál: belélegezni, szagolni, ízlelni, érezni a természetet.”
Dokumentumértékű mélyinterjúk, amelyek által tizenegy meghatározó művész műhelyébe pillanthatunk be, miközben Grande kérdéseiben, illetve megjegyzéseiben is hitvallás, álláspont érzéklehető. („A természet önmaga formatervezője, saját ökológiából adódó gazdagsággal. Ha tiszteljük, a természettel együtt dolgozhatunk és összhangban élhetünk.”) A szerző tömény, a természetművészet sajátos eszmeiségét hordozó sűrítményt kínál, s ehhez hasonlóra bizony ritkán adódik lehetőség. És végül, de nem utolsósorban, szemléletével élő környezetünk iránti kíméletességre is ösztönöz.