– Hogyan fér bele ennyi minden az életedbe?
– Elsősorban költő vagyok, ez segít abban, hogy valamelyest más szerepeket is képes legyek felvállalni, bár ezek nem olyan szerepjátékok, alakmások, mint amilyeneket az irodalomban is sokan használnak, például Kovács András Ferenc vagy Bogdán László, hogy csak a legközelebbieket említsük. Így alakult. Végül is nem állnak olyan nagyon távol e dolgok a verstől, az irodalomtól. A színház, a média és az egyházi tevékenységem is egyértelműen kötődik hozzá, a Helikon és az E-MIL pedig irodalmi szervezőmunka, amit mindig vállalnia kell valakinek. Valahogy belenőttem: addig dolgoztam az idősebbek mellett, amíg egyszer azt mondták, csináljam én tovább. Be szoktam vállalni a kihívásokat.
– A családra is jut időd?
– Ha gyárban dolgoznék, vagy bankszakember lennék, kora reggeltől késő délutánig dolgoznék folyamatosan, így egy kicsit jobban tudom kezelni az időt, képlékenyebb a munkabeosztásom. Megvan a napi nyolc óra munka, néha több is, de ezt úgy osztom, hogy a családra is maradjon idő.
– Mikor írsz?
– Bármikor. Ha írni akarok egy verset, megírom. Kevesebbet írok ugyan, mint az első-második kötet idején, de azért a termékenyebb szerzők közé tartozom. Írtam már verset újság szélére babakocsi tologatása közben, ha a helyzet úgy kívánta, hozzászoktam a szerkesztőségi munka során, hogy zajlik az élet, és közben írni kell, akár kritikát, tanulmányt vagy verset is. Nem zavarnak a körülmények.
– A színház hogyan lett része az életednek?
– Mindig is érdekelt a színház. Az a fajta világlátás, amit a színház képvisel, nagyon hasonlít arra, ami íróként is mozgatja az embert, a különbség csak annyi, hogy a színházban sok ember közösen keresgél, amibe talán még a színikritikus is beletartozik. Egykor több kritikát írtam, ma már inkább csak rovatszerkesztőként foglalkozom e műfajjal. A dráma is érdekel, mint köztes terület, elvégre színháztudomány szakot végeztem, a doktorimat pedig Páskándiból és Sorescuból írtam...
– Egyre gyakrabban hallani, hogy alig olvasnak az emberek, hogy az irodalom népszerűsége csökken. Te mit gondolsz erről?
– Szerintem nincs semmi baj az irodalommal. Nagyon sok jelentős kortárs szerző van, akár erdélyi viszonylatban is, és az emberek igenis, érdeklődnek az irodalom iránt. A Kolozsvári Magyar Napokon három nap alatt háromszáz ember jött el a rendezvényeinkre, és a többi hasonló eseményen is szép számban voltak érdeklődők. Persze, több energiát kell fordítani a népszerűsítésre, mint egykor, de végül is jót tesz a szerzőknek, ha felolvasni járnak, nemcsak az eladott könyvek miatt, hanem azért is, mert így élő kapcsolatot teremthetnek olvasóikkal. Azt gondolom, hogy néminemű lustaság áll az általad említett kijelentések mögött, ne temessük az irodalmat!
– És a könyv terjedésének árt-e a digitális világ térnyerése?
– Konkurenciát jelent, de nem árt különösebben, mert másképp kelti föl a befogadók érdeklődését a könyv, mint a média és a digitális eszközök. Ha esetleg ki is szorulna a könyv az életünkből – amit alig hiszek –, attól még nem kerülne veszélybe az irodalom, mert maga is átváltana a digitális hordozókra, és a világhálón terjedne tovább. Olvasók mindenkor lesznek, ebben biztos vagyok.
– Hogyan értékelnéd az idei árkosi E-MIL tábort?
– Izgalmas volt, jó előadások hangzottak el, az sem zavart senkit, hogy az előadók közül többen is jócskán átlépték az időhatárokat. Új színfoltot jelentettek a zene és irodalom témakörhöz kapcsolódó esti gitárkoncertek, megtörténhet, hogy ezután zenei előadókat is hívunk, függetlenül attól, hogy mi lesz a tábor központi témája. Ez az a rendezvényünk, ahová a legnagyobb számban gyűl össze a tagság, ezért közgyűlést is tartunk, tehát belső szervezeti szempontból sem mellékes a tábor, de ennél fontosabb, hogy más tájegységek íróit, más művészeti ágak jeleseit is vendégül láthatjuk Árkoson.
– Jövőre ugyanitt?
– Hacsak nem fognak kőbe vésett eposzok potyogni az égből, valószínűleg igen.