— Hej — sóhajtozott magában —, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek. Eső, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindig kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában.
Addig-addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért, ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a patka alá. A házi egér éppen szundikált a jó melegségben.
— Adjon Isten jó napot, házi egér!
— Adjon Isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide?
— Annak, hogy adj szállást. Keserves az élet a mezőn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni.
— Elhiszem neked, mezei egér, de bár én férhessek el. Aztán ne hidd, hogy olyan jó dolgom volt. Sokat éhezem én is.
— Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest — mondta a mezei egér. — Ha Istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem.
— Nem lehet, lelkem atyámfia, bizony nem lehet. Hanem eredj fel a patkára, ott lakik a herceg, az talán ad szállást.
Fölmegy a mezei egér a patkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint a — macska. A hasával a tűznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda. Leszól a mezei egér a házi egérhez:
— Nem merem megszólítani, alszik a herceg.
— Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.
No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát: a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret: egyet mordult, s hamm, bekapta!
A házi egér nagyot kacagott a patka alatt.
— Úgy kell neked. Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?!
Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta egy mezei egér se jő be a házba, inkább sanyarognak a mezőn...
