Ady Endre és Hobo Földes László – két alkotó, akit aligha kell bemutatni a sepsiszentgyörgyi magyar közönségnek. Lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de akaratlanul is közünk van hozzájuk: gondolataik, verssoraik, dallamaik biztosan megérintettek már bennünket, többé-kevésbé a részünkké váltak. Kíváncsian és nagy reményekkel ültünk be tehát a Háromszék Táncstúdióba, Hobo A feltámadás szomorúsága című Ady-estjére.
Ami egyből feltűnt, hogy a művész megjelenéséből ezúttal hiányzott a tőle már megszokott laza magabiztosság, legalábbis az előadás első felében. Egy félszeg óriást láttunk a színpadon, aki ideges volt, remegett a keze, rosszul ejtette a szavakat, vagy érthetetlenül darálta a szöveget, akinek eljátszottak, befejezetlenek voltak a gesztusai, aki helyenként elfelejtette a szöveget, és miközben puskázott, ezt dörmögte: „így van megrendezve...” És lassan mégis működni kezdett a produkció. Ady fokozatosan áttört az előadó pillanatnyi indiszponáltságán, és megdöbbentő őszinteséggel vallott közéletről, magyarságról, én-szerepről, szerelemről, életről-halálról...
Ahogy sorban követték egymást a versek és dalok, egyre erősebbé vált az előadásban egy különös, melankolikus felhang, mely fanyar volt, mégis beragyogta a lelket, mint ahogy a lemenő nap alig pislákoló fénye átfesti a láthatárt. A műsor második felére az előadó is nyugodtabbá vált, mosolyogni kezdett, és ettől leomlottak benne és körülötte a kőfalak.
Végül is jó volt újra találkozni vele, szemtanúja lenni annak, hogy hetvenegy évesen is színpadon áll, gondolatokat közvetít, ég benne az alkotói vágy. Ott állt előttünk, énekelt és dörmögött jellegzetes hangján, és cipelte rendkívüli múltját: régi nagy Hobo-koncerteket, sok megírt verset, dalszöveget, a blues legnagyobbjainak fordításait. Könyvekbe foglalt emlékeket a múltról, az átkosról, és azt a közösségi érzést, összefogást, ami manapság annyira hiányzik az életünkből. Jó volt, hogy általa újra részesei lehettünk egy kicsit a legendának.
