Talán még emlékszik arra, nagyapóka lelkem, hogyan füstöltem ki békával a potyázó E-me-ren-ci-a nénit, akit én röviden Pciha néninek neveztem – Cenci néni vendéget-nem-igen-szívesen-látó házától. Hát hitte volna, hogy ugyanaz a nő, aki a pfuj! kiállással búcsúzott el „örökre” Cenci nénitől, valaha még beállítson „csak egy-két hétre jöttem szívem, Cencim” sipítással? Ennek a nőnek, ha nem tetszenék emlékezni, egy jól irányzott lódítással békát lendítettem a kávés csészéjébe, s mégis visszajött. „Csak egy-két hétre, szívem, csak, csak, csak!”
– No megállj, várj csak – mondtam én magamban, aztán felnéztem az égre: ó, édes jó Istenem, adj nekem egy nadselű gondolatot! S mit szól hozzá, nagyapóka lelkem, repülve repült az égből az én buksi fejembe a nadselű gondolat, s mialatt Cenci és Pciha néni karonfogva sétáltatták, szívemezték, lelkemezték, drágámozták egymást, besurrantam a szalonba, ott a kályha szájából egy félmaréknyi kormot kieresztettem, azzal – no, találja el, nagyapóka lelkem, hogy mit csináltam? – nem csináltam egyebet, csak annyit, hogy besurrantam a vendégszobába, s egyenest a toalettasztalkának tartottam. Persze, hogy ott volt a Pciha néni púderes doboza! Bizony, ha ott volt, egy percig sem haboztam, a kormot beleöntöttem a dobozba, gondosan összekevertem, aztán kiillantam a szobából, meghúzódtam az ablak alatt, ahonnan jól be lehetett látni a vendégszobába. Éppen akkor harangoztak délre, s tudtam, hogy mindjárt bejön Pciha néni, hogy szokása szerint ebédre kipúderozza bájos arcocskáját. Hát jött is, s mondhatom, nagyapóka lelkem, hogy sok gyönyörű látvány tárult már elém, de ilyen gyönyörű még soha. Pciha néni a púderpamacsot a dobozba belemártogatta, aztán szép gyengén a pofikájához veregette, jaj, lelkem édes nagyapókám, bizony sajnálhatja, hogy ezt nem látta, de még azt is, hogy nem hallotta Pciha néni rémítő ordítozását.
Hogy mi történt ezután? Én már csak annak voltam a tanúja, hogy Pciha néni „mint az őrült, ki letépte láncát” vágtatott a fürdőszobába, én meg uccu neki, vesd el magad, vágtattam ki Pestre kedves szüléimhez, akik éppen akkor ültek ebédhez. Másnap persze kisétáltam a Rózsadombra, s Cenci néni majd megfojtott az ölelésével.
– Te drága gyermek, te elpúderezted a Pciha nénit! S még azt akarta az utálatos: válasszak közte és közted. Szépen! Ó, ó, te gyönyörűség.
Igen, igen, édes nagyapókám, majd megevett örömében Cenci néni. Én pedig hosszan eltűnődtem magamban: Lám, lám, ki hitte volna, hogy így megszeressen Cenci néni, akit egykor régen kifüstöltem a kisbaconi kertből.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó.
