— Miért is volt a 2000-ben alapított Sapientiára szükség? Mit hozott az ezredforduló a romániai magyar felsőoktatásnak? Sokan bizony nagy örömmel üdvözöltük.

— Ismert, hogy a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem megszüntetése és az utána történtek nyomán természetes vágyként tört fel mindenkiből ’90-ben, hogy legalább az 1959 előtti szintre vissza kellene állítani a magyar felsőoktatást. Köztudott, a politikum folyamatosan játszadozott a dologgal, folyt az igen-nem harc, a Petőfi—Schiller Egyetem és minden variáció előkerült, azt viszont lehetett látni, hogy az eltelt tíz esztendőben az ügy nem haladt semmit. Akkor a magyar kormány a magyar parlamenttel közösen úgy döntött, nem vár tovább, az erdélyi magyarságot nem lehet évtizedekig kiéheztetni. Kiemelném, nagyon bölcs döntés volt, amikor azt mondták, ha ma egyebet nem lehet elérni, magánegyetemként kell az egészet beindítani. Gondoljunk csak bele, nem a klasszikus egyetemalapítási eljárást választották. Nem lehetett évekig előkészületeket folytatni, megszavazta a magyar országgyűlés, hogy évi kétmilliárd forintot ad erre a célra, és az erdélyi magyarság feladatul kapta, hogy úgymond szedje össze magát, mert ősszel egyetemavatás lesz. Amikor tudjuk azt, hogy egy egyetemi épületet Csíkszeredában sem felépíteni, sem megvásárolni nem lehetett. Alapítványként szállodaprivatizációban sem lehetett részt venni. Tehát ez már eleve egy olyan akció volt abban a történelmi helyzetben, amelyet azok az emberek hajtottak végre, akik felismerték, hogy akkor az az út volt járható. Persze, más körülmények között tendereztetni kellett volna, megnézni, ki ad olcsóbban egy házat, de akkor nem lehetett várni. A törvénykezés nem engedte, hogy az egyetem jogi személyként létezzen, kellett egy alapítvány, amelyiknek a tevékenységében benne van, hogy egyetemmel foglalkozhat. Ezek a struktúrák nem véletlenül alakultak ki.

Az iratokat utólag átnézve — én 2004-től veszek részt a munkában — láttam, az akkoriak mennyit rágódtak rajta. A huszárvágás, hogy ,,na, most megoldjuk, megcsináljuk", persze, nem olyan megoldásokat hozott, amelyek a nagykönyvben meg vannak írva. Először a kuratórium elnöke volt például a rektor, és a kuratórium maga a szenátus is. A dokumentumokból kiderül, volt olyan gyűlés, hogy reggel kilenckor kezdték, és éjjel egy órakor még folyt. Olyan vajúdás volt, és olyan viták, hogy hol legyen, mi legyen, ki indítsa, és mi induljon! Létezett szak például, amit nem mai nevén neveztek. Végül rá kellett húzniuk a hazai szaknévsorra. És ma azzal vádolni az akkoriakat, hogy kellett a katedra valakinek, vagy párhuzamos szakokat indítottak — nem fair.

— No, de az alapkoncepció érdekelne. Mert a Babeş—Bolyai létezett, és mai napig megvan: magyar részlege egy kalodában tartott, kibontakozásában gátolt intézménycsökevény. Csak diákcsoportok szintjén különálló, pár kivételes tanszéket és kart leszámítva. Nem véletlenül hívják vonalnak, és nem tagozatnak, mert valóban nem tagozat. Bénultságát belső vitái is bizonyítják. No de a kettőnek az akkori nézetek szerint hogyan kellett volna viszonyulnia egymáshoz? És mi lett volna a Sapientia fő szerepe?

— Értékelnie kell az erdélyi magyarságnak, és még az anyaországnak is, hogy az autonóm szó és gondolat a mai napig vörös posztó. És minden, ami arra megy ki, hogy autonóm módon is létezzen, óriási ellenállásba ütközik. Az egyetem önállósága a tét tulajdonképpen ma is. Mert nem mindegy, hogy valaki egy diákcsoportot működtet, és abban magyarul lehet tanulni, vagy egy nemzeti közösség meghatározza azokat az irányokat és célokat, amelyekben szeretne fejlődni, és ehhez eszközöket teremt. Nem kell folyamatosan engedélyért folyamodnia másokhoz, hanem egyszerűen eldönti, hogy neki mire van szüksége. Azt hiszem, világos a különbség. A baj a Babeş—Bolyaival persze mindig az, hogy mind a két magyar oldalon emberek vannak. Akik abban a rendszerben élnek és gondolkodnak, nem nézik jó szemmel egymást. Ha féltem a tudományos előmenetelemet attól a másik gondolattól, és nem azt nézem, hogy egy jóindulatú versenyhelyzetnek is lehetnénk tulajdonképpen a haszonélvezői mindketten. Holott ez lenne a nagy dolog, mindenképpen több, mintha csak egy lehetőség van, és csak az választható.

— Óriási nagy dolog volt, hogy egy állam állott végre a hátunk mögé. Egy állami költségvetés. Azt jelentette, hogy végre lehetett álmodni, célokat kitűzni. Hogyan gondolták az alapkoncepció kidolgozói annak idején vajon: egy teljes körű tudományegyetemet hoznak létre a Babeş—Bolyai mintájára? Volt erre elképzelés?

— A statisztikák azt mutatják, hogy Európában minden egymillió embernek egy teljes spektrumú egyetemre van joga és szüksége is. Hadd tegyük össze ezt a kettőt, az erdélyi magyar fiatalok tanulhassanak itt is és ott is, tehát mindenre nem tudunk kiterjedni. (De miért ne lehetne különben, hogy mindenre kiterjedő legyen?) Ebből a támogatásból azonban lehetetlen, egyelőre megszabja a mozgásterünket. Viszont a fejlődéssel az is előjön, hogy milyen szakra van az erdélyi magyar ifjúságnak szüksége. Fontos dolog, mert gyakran hivatkoznak arra, hogy ugyan mihez kezd a diplomával. Odafigyelünk erre, bár azért nyilván mindenki maga kéne eldöntse, hogy milyen diplomát szeretne szerezni. Merjük-e felnőttnek tekinteni fiataljainkat? Igaz, ha van egy ajtó kivágva, azon be lehet menni, ha nincs, nem. Egyfajta irányítás létezik. De ami nagyon fontos, az egyetem arra koncentrál, hogy egyre jobban menő szakokat is megteremtsen. Ami viszont egyre több pénzbe kerül. A telekomunikációs szakon — Vásárhelyen most indítanák — biztos az elhelyezkedés. Megfigyelhettük a Ceauşescu-rendszerben is, magyar szakokatást olyan szakmákban tűrtek meg, amelyek középszintű keresethez juttathatták az embereket. Asztalos, villanyszerelő talán, de inkább mezőgazdaság és kőművesség... Amivel viszont akkor lehetett emelkedni, több pénzt keresni azokhoz a viszonyokhoz képest, az nem indult sehol. Adott szakokon nekünk tehát meg kell teremtenünk az oktatást. A másik pedig: az embernek nemcsak pénztárcája van, hanem lelke is. Humán szakokat is kell indítanunk, melyek kiegyensúlyozzák a rendszert, mert egyformán szükségünk van a humaniórákra és reáliákra, ez lévén a természetes fejlődés előfeltétele. Ezért is nehéz elvárni egy ilyen környezetben, hogy ez az egyetem kizárólag magánegyetemként működjék, hogy teljesen tandíjassá váljék stb. Az önálló egyetem megmaradásának az a záloga, hogy tud-e egy állami egyetemmel azonos előnyöket adni, vagy nem. Annak idején a Zsil völgye azért telt fel magyar bányászokkal is, mert ott sokat lehetett keresni, nem kellett semmit fizetni. A falvak azért ürültek ki, mert ott mindent elvettek az embertől. Ezek az irányított folyamatok ma is léteznek: ha egy egyetemen előnyöket nyújtanak a diáknak, nyilván, oda megy. Ha pedig azonosak a feltételek, akkor már inkább számít az is, hogy ez tényleg magyar, a másik a minőség, és az emberek eldöntik, hova irtakoznak be.

— Áldatlan és durva vita támadt az egyetem pénzelése körül, egyre kevesebb pénzt kap, szinte feleannyit, mint az induláskor, holott megszilárdítása még nem tekinthető véglegesnek. E viták milyen hatással lesznek jövőjére?

— Ha ez az üzenete ennek a vitának, hogy a felvételi előtt azt sugallják a diákoknak és a tanárnak, hogy bizonytalan az intézmény jövője, akkor meglehet, kevesebb jelentkező lesz, esetleg kevesebb tanár, és akkor kijelenthető majd, nem is kell senkinek, illetve valakinek csak megélhetési forrásként van szüksége rá. Ezért veszélyes a dolog. A magyar kormány képviselői — tárgyaltunk velük — a mai napig sem mondják azt, hogy kiszállnának ebből. Tehát tovább finanszírozzák, a mértékeken vitatkozunk, hogy mit és mennyivel. Ha eljutunk az akkreditációig minden szakkal, az új helyzetet fog teremteni, a politikumra szerep vár, mert a román kormány akkor már beszállhatna a finanszírozásba, habár itt még sok a kérdőjel. A másik: pályázatokat szerezhetünk meg, olyanokat, melyekhez most még nem juthatunk hozzá. És mindenképpen próbálkozunk olyan szakokkal, amelyekkel tandíjat is igényelhetünk. A másik, ami fontos, hogy a meglévő ingatlanaink értékesítéséből elvégezhetjük — legalábbis rövid és középtávon — a strukturális fejlesztést.

— De eredetileg azokat nem eladásra szánták!

— Persze hogy nem. És ha nem jön ez a helyzet, akkor ezeket a telkeket már beépítették volna jórészt bizonyos helyeken, vagy a fejlesztések megtörténtek volna. Viszont mivel nem lehetett az eredeti kétmilliárddal számolni, világossá vált, hogy csak a fenntartást tudjuk finanszírozni a magyar állami pénzből, és ezért kellett változtatni a stratégián, hogy sokkal szerényebb körülmények között, de végrahajtsuk a fejleszetést is. A romániai konjunktúra segít, közben a telkek értéke nagyon felment. Ezért bántó, hogy valaki spekulációval vádol. Akár el is viselném, hogy ilyen jól spekuláltam, de be kell ismernem, hogy nem ezért vásároltunk. A vásárlás rá­adásul a magyar kormány képviselőivel egyetértésben történt. Az eladás is egy abszolút nyílt eljárással folyik.

— Akkor ebből az akkreditáció biztosítható?

— A szabályok előírják, hogy amíg az egyetemet akkreditálják, addig a bevételek harminc százalékát fejlesztésre kell fordítania.

— De önök felélik a tartalékaikat.

— Egy-két hektár földet nem lehet tartaléknak tekinteni. Azt bérbe sem lehet adni. Az egy földdarab, amit értekesíteni kell, azt beépíteni épületekbe, és ettől kezdve e téma lezáródik. Az igazi tartalék más lehetne, volt rá ötlet, hogy alapokat hozzunk létre, annak kamataiból, befektetéseiből lehetne még pótolni, de erre magyar kormánypénz nem használható. Egyelőre egy lehetőség maradt, elvégezzük belőle, amit kell, és utána reméljünk, hogy más idők is jönnek, nemcsak a mostani helyzetben gondolkodhatunk.

Lejegyezte: B. KOVÁCS ANDRÁS