Odafele már az autóbuszon „bemelegítette” X. Úr a társaságot, néhány adoma, egy-két vicc, no meg minden elsuhanó falunak a magyar vonatkozása, szóval, jó hangulatban érkezett meg a csoport a kastélyhoz. X. Úr, kalauzi minőségének megfelelően, a jegyeket megváltotta a csapatnak, s míg bebocsátásra vártak, szórakoztatta még őket. Kasszás, jegyellenőr mosolyogva nézte az összetartó társaságot, szavukat ugyan nem értették, de azt nyugtázták, vezetőjük román nyelven kérte a belépőket. Talán össze is kacsintott az ablak mögött ülő és az ajtó előtt álló hölgy, ezt ugyan utólag nem lehet bizonyosra állítani, ám valamiféle jelváltásnak kellett lennie kettejük közt.
Rövid várakozást követően feltárult a szép nagy ajtó, a jegyellenőr hölgy átvette X. Úrtól a bilétákat, s ezzel megnyílt az út a pazar pompa előtt. A csoportot a kastély idegenvezetője kísérte, magyarázott hűségesen minden szobában, néhol kényszerszünetet is kellett tartania, mert X. Úr bizony többet is tud, mint amennyit neki betanítottak. Például az egyik királyi festményről, amelyen őfelsége valami szűk fehér nadrágban pózol, elmondja, hogy az bizony székely harisnya, méghozzá Csík bizonyos falujából való, mert csak az ottani viseleten piros a posztónadrágon végigfutó zsinór színe.
És miközben haladnak tovább szobáról szobára, odasomfordál a jegyellenőr X. Úrhoz. Kihasználja a pillanatot, amikor mindenki az idegenvezetőre figyel, és finoman érintve könyökét odasúgja neki: tegye ezt el! Azzal belecsúsztat valamit a tenyerébe, és már megy is vissza őrhelyére. X. Úr még utánaküld egy mosolyt, mert az ajándékot legalább ennyivel illik meghálálni, zsebre dugja a papírnak tűnő szuvenírt, hogy majd később megnézi, azzal folytatják a kastélynézést.
Később aztán meg is nézte. És a sok mindent megért X. Úr sokáig állt egy helyben töprengve. Aztán összeillesztette a kirakós kockáit: a két hölgynek a csoport kalauza – tehát ő maga – megbízhatónak, „brancsbelinek” tűnt, ezért döntöttek úgy, alkalmazzák a jól bevált módszert. Amellyel mindenki jól jár, és senki sem károsodik, legfennebb az államnak jut kevesebb, de bolond, aki a közösből nem kanyarít le magának minél nagyobb szeletet. Tehát: belépéskor a jegyellenőr nem eltépi a jegyeket, hanem egyben, számolatlanul elveszi, majd visszaviszi a kasszáshoz, aki újra eladja. A haszon nagy részét megfelezik, de a kalauzról sem feledkeznek meg – elvégre betyárbecsület is létezik –, valamennyi százalékát a pénznek átadják neki. Ez volt az a 150 lej, amit X. Úr, szuvenírnek vélvén, jóhiszeműen zsebre dugott.
Ha csak ennyi volna a történet, akár legyinthetnénk is rá: ilyen a Balkán. De folytatása is van, és nem is akármilyen!
X. Úr, mint minden jó székely ember, mindig az egyenes utat járja. Nem tudta lenyelni, hogy lefizették őt, s mert a pénzt visszaadni nem volt már módja, félrehívta a csoport vezetőjét, elmondta neki átverése történetét, majd átnyújtotta a 150 lejt, hogy használják fel valamilyen közös célra, hiszen az ő pénzük. És immár megnyugodott lelkiismerettel kalauzolta tovább a társaságot.
Estére már meg is feledkezett volna a dologról, amikor ezúttal a csoport vezetője hívta őt félre. És át akart adni neki 75 lejt: a piszkos pénz felét. Nem ildomos leírni X. Úr reakcióját és szavait, talán csak annyit, hogy nagyot, nagyon nagyot csalódott a csoport vezetőjében. Akit már régóta ismer, és úgy tudta róla, jó székely ember.
És erre már nem lehet legyinteni. Úgy tudtuk, és büszkék is voltunk rá mindig, hogy a nem földrajzi, hanem szellemi értelemben vett Balkán a Kárpátokig tart, az erdélyi ember más értékítélettel, más tudattal szemléli a világot, mint a balkáni. Azt láttuk, tapasztaltuk már számtalanszor, hogy a Nagy Faluba elkeveredett politikusaink miként válnak olyanokká, mint parlamentbeli társaik, a régi mondást – Rómában élj úgy, mint a rómaiak – igen hamar magukévá téve. De hogy jó székely, ráadásul értelmiségi atyánkfia ily mélybalkáni szintre süllyedjen, nos: csüggesztő bizonyítvány ez nemzetünkről.