Hosszú életem során gyakran utasítottam vissza barátaim és ismerőseim dicséretét, mely szerint mindenkor a magyar szónak, a legnagyobb emberi céloknak, a szépnek és a szeretetnek a szolgálatában álltam, éltem. Azt elismerem, hogy mindig védtem magyar nyelvünket, őriztem szépségét, harcoltam szóban és írásban egyaránt érette. Anyanyelvünk tisztaságának, lelkesült őrének vallom magamat. Ezt a tevékenységet nem lehet ideiglenesen művelni, hanem állandó feladatunk kell hogy legyen.
Már középiskolás koromban szerencsém volt, hogy édesapám a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba íratott be, ahol a magyar nyelv és irodalom tanára a népköltészet háromszéki termőfája, dr. vitéz Konsza Samu volt. Az 1940-es évek elejétől beleszerettem Tamási Áron novelláiba, elolvastam a magyar népi írók könyveit, de Bercsényi, Kölcsey, Petőfi, Arany és Vörösmarty szelleme mellett Szabó Dezső is táplált. Az orvosi egyetemen 1946–1950 között tartott József Attila-esten és több irodalmi ünnepségen a szavalókórus oszlopos tagjaként vettem részt. Az 1950-es években egymást figyelmeztettük kollégáimmal, hogy – többek között – a „planifikálás” és „realizálás” helyett magyar szavakat használjunk. 1960-tól Háromszéken erőteljesen kellett küzdenünk a punga (műanyag zacskó), projekt (terv), szukk (üdítő) stb. szavak leváltásáért.
Ekkor kérdezték meg az anyaországból: ,,ti hogyan beszéltek?” És idézték egy erdélyi magyar ember szavait: ,,Sabău Pavel (Szabó Pál) elhatározta, hogy nem megy Magyarba, a braşovi gárán buletinje mutatása mellett abonamentet vett, de nem realizálta akaratát, mert az akcselerát nem csirkulált. Egy kitanca ellenében az impegátnál hagyta valizáját. Miután a kontrolor verifikálta, hogy van-e biletje a peronra, megivott egy szukkot és visszament a sántierre.”
Mit válaszolhattam erre? Egyik magyarországi látogatásom után leírtam, hogy ott, az anyaországban hogyan beszélnek a magyarok. ,,Szia mama, szia fater, sziasztok srácok. Kurvajó bulin nassoltam, marhaszép csajokkal piáltunk és kajáltunk, majd dugiztunk. A vénfaszik hugyiztak, és amikor egy buzis meleg ürge feldobta tappancsát, egy seggfej hekus mellett leléceltünk a haverokkal. Így nem vettünk részt a szuperbunyón a csövesekkel és a huligánokkal. Kapd be!”
Amikor anyanyelvünk művelésének hiányosságaihoz még hozzáadom az átvett és állandóan használt angol szavakat, melyek itt, Sepsiszentgyörgyön is hallhatóak, olvashatóak, láthatóak – dizájner, talkshow, triller, menedzser, marketing, gastroreality, teleshop stb. –, elismerve a művészi megnevezéseket – mint például a PulzArt – , hangsúlyozom, hogy voltak és vannak olyan jeles magyarjaink, akiknek életét az anyanyelv szeretete és gondozása szabta meg, akik számára saját anyanyelvünk elvi kérdés, nemzetünk iránti kötelesség, áldjon vagy verjen sors keze, ez a küldetésünk!
Sajnos, sokkal több magyar ember van, aki számára érdektelen saját anyanyelve!
Dr. Szőts Dániel
