2016. szeptember 17-én, szombaton kora hajnalban fészekbe visszavágyó szárnyalással indultam Nagyenyedre, hogy odaérjek délelőtt 11 órára. Az első perctől az utolsóig részt vettem a kétnapos ünnepségen. Hálaadó istentisztelet, ünnepi köszöntések és műsorok, alternatív programok keretében megtörtént a Bethlen Gábor Kollégium felújított iskolaépület-együttesének megáldása-átadása. Vasárnap a Vártemplomban a Kárpát-medencei református iskolák közös tanévnyitójára került sor.
Elevenen él bennem az ünnepségsorozat minden perce. Hálatelt lélekkel, örömkönnybe lábadt szemmel ünnepeltem én is, magamban mondtam a fohászokat, imákat, az elhangzott verseket. „Seregek jönnek hozzád, Fejedelem, megköszönni a százados csodát, hogy milliónyi magrejtő rögödből virtust nevelt vitézlő oskolád”.
Megható, hogy a kollégium viharos történelme során képes volt annyiszor újjászületni. Hát nem főnixmadár az enyedi ,,tüzes szívkohó”?!
Ott, abban a felforrósodott, lelkes hangulatban nem tudtam kellőképpen kifejteni az engem kérdező riporternek, hogy mit jelent enyedi véndiáknak lenni, milyen volt az akkori diákélet, milyen szellemi útravalót kaptunk. Ott és akkor csak annyit tudtam mondani, hogy az én életemet az iskola határozta meg, mert azzá lehettem, amit szerettem, és azt szerettem, amivé lettem. Úgy éltünk, tanultunk a kollégiumban, mint egy nagy családban. Tanáraink elmondták nekünk, hogy Bethlen Gábor fejedelem szigorú szeretettel megkövetelte az engedelmességet, fenyegetés nélkül, higgadtan, türelmesen fordult mindenkihez, hogy rend, fegyelem és tisztelet uralkodjon. Hirdette, hogy csak hittel, egymást megbecsülő, odaadó közös munkával lehet eredményt elérni, ifjúságot és jövőt nevelni. Ő mondta azt is, hogy ,,nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindent meg kell tenni, amit lehet”. ,,Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Röviden úgy fogalmazhatnám meg én is a ,,Bethlen-szellemet”. Erre lehet építeni. Ebben a szellemben neveltek, tanított tanítónk, tanáraink, és mi is igyekeztünk megtenni mindent, amit lehetett. Az enyedi kollégium feltarisznyált tudással, jósággal, szeretettel.
Ebben a beborult egű, jajgató világzavarban ma is kaptunk újabb tanítást, üzenetet. A vasárnapi ige Noé példázata volt, hogy érdemes és nagyon kell az egyetlen élő Istennel járni, az ő útmutatásait követni, szorgalmas, kitartó munkával a magunk bárkáját építeni, ahol biztonságban vagyunk az élet viharaiban; türelemmel élni, várni a ,,száguldó világtörténelem” árjainak elmúlását. És legyünk képesek  letérdelni a sáros földre, hálát adni Teremtő Istenünknek nagy esélyünkért, az életért, a megmaradásunkért, ami nem kevés.
 

Nagyoláhné Pénzes Ilona ny. tanítónő, Ikafalva