A sepsiszentgyörgyi Lármafa Egyesület által szervezett program nem érte el abbéli célját, hogy egymástól távol álló, egymást nem ismerő szociális körökből érkező emberek  találkozzanak, mert a városi stadion helyett, ahová eredetileg tervezték a rendezvényt, kénytelenek voltak az erdő szélére telepíteni a találkozót, így csak az őrkői cigányság részvételével tartották meg a kétnapos fesztivált.
A gyermekeket Fekete-Lovas  Zsolt színművész szórakoztatta, a közösségi játékok mellett tegnap egy kis mesejelenetet is betanultak, amelyet a helyszínen felállított színpadon este be is mutattak, volt filmvetítés és fotós workshop, utóbbit a Magma-műhely biztosította. A rendezvény két estéjén a magyarországi Karaván Família és a Parno Graszt koncertezett, az őrkőiek azt mondták, álmukban sem gondolták, hogy valaha élőben hallhatják ezt a két nagy hírű együttest.
Az öröm mellett ellenben megfogalmazták abbéli keserűségüket is, hogy őket a város újból kitaszította, nem engedték, hogy megmutassák hagyományaikat, és azt, hogy az őrkői cigányság képes civilizáltan is szórakozni. Ruzsa Pál, az őrkői Amenkha Egyesület elnöke hangsúlyozta, nekik se országuk, se hazájuk nincsen, de ők is egy összetartó közösség, amelyet meg akarnak mutatni a világnak, szeretnének ismerkedni és tisztelni egymást a más népekkel. Dima Róza, a helyi Máltai Szeretetszolgálat roma programjának családgondozója lapunknak arról beszélt, örvend, hogy segíthet. Ezen a hétvégén a főzésnél tevékenykedett, a hétköznapokban az emberek hivatalos ügyeit intézi, személyazonossági igazolványok megszerzésében segít, családorvoshoz íratja fel az őrkőieket, kinek mire van szüksége, abban jár a dolgok után. Az Őrkőn nőtt fel, korábban mégsem ismerte eléggé az ottaniakat, azt mondja, amióta dolgozik, elfogadják, szívesen fogadják a segítségét.
A százötven literes üst mellett kérdeztük Dima Erikát, egész délelőtt krumplit hámozott, húst és hagymát vágott, de nem esett nehezére, örömmel tette, csak azt kifogásolja, hogy a várostól távol kellett megszervezni a találkozót. „El vagyunk nyomva, a városvezetésnek kötelessége lett volna megadni az alkalmat, hogy egy évben egyszer a városban tarthassuk a találkozót. Nekünk ez nagyon rosszulesett.” Ugyanerre panaszkodik Eötvös Gyula is, aki a tánccsoportot vezeti, és szerinte az a hagyomány, amelyet ők őriznek, éppen olyan értékes, mint a más népeké, ezért szerették volna a város lakosságának megmutatni. Miközben ezt mondja, búsul is, meg nem is, mint a mesében, hisz két napig ő volt a főszakács, körülrajongták a gyermekek, a dupla adag tokány fejében szívesen segítettek mindannyian.