Csoportokra aszerint oszthatjuk őket, hogy ki nemzette és szülte „egyedeiket”, vajon rejtőzködni vagy éppen megmutatkozni kívántak általuk. Mert míg a tolvajnyelv szavait azzal a szándékkal hozták létre, hogy más ne értse meg őket (kevesen tudják, hogy a matér pénzt, a makaj rejtekhelyet, a krautol szökiket, a cafkarajzoló zsebtolvajnőt jelent), a szalonnyelv kifejezései (hercig, sikkes, snájdig) hivalkodóak.
Ugyanez a folyamat játszódott le a zenében is, éppen a dzsessz létrejöttekor. Ahogy Kosztolányi tudja, a néger amerikai zenész a vele megitatott gyömbérpálinkák hatására produkált ,,éktelen” zenebonát 1915-ben egy chicagói mulatóhelyen, ami nagyon tetszett a helybeli, majd a New York-i, később a franciaországi közönségnek is. Mindkettő jellemzője a vagányság, az ötletesség, a különösség… Így aztán beleolvadtak a népzenébe és -nyelvbe is. Papp István (Gázsa) erdélyi származású népzenész, Magyarország egyik legismertebb prímása, a muzsikálás szabadságát tartja a dzsessz fő erényének.
Nyelvészkörökben gyakran vetődik fel a kérdés, hogy a magyar szókészlet ilyetén való tagozódása vajon veszélyt jelent-e a nyelvre, vagy színesebbé, élénkebbé, változatosabbá teszi azt. Ha elfogadjuk a tételt, hogy csodálatos anyanyelvünkben szinte minden mindennel összefügg, akkor észre kell vennünk, hogy a szleng egyes kifejezései valóságos költői képek. Bizonyos elemei fokozatosan beépülnek a köznyelvbe, mások örökre eltűnnek.
A jassznyelvet szinte mindenkor játékosság jellemzi, és mintha használója nem gondolná egészen komolyan azt, amit mond. Jó eszköze a látszatkeltés, és szavainak nincs erkölcsi holdudvaruk. Semmiért sem vállal igazán felelősséget. Jellegzetesen érzelemkerülő beszédmód. Távol áll tőle a szentimentalizmus, és kifejezéseivel szinte kivihetetlen például egy őszinte szerelmi vallomás. Létezésének alapja az olyan szavak behelyettesítése, mint szeretlek, imádlak, becsüllek, tisztellek. Azoké a kifejezéseké, amelyek az egyént bármire is köteleznék.
Hogy hol vannak pontosan a szleng úgymond egészséges használatának a határai, nehéz lenne megállapítanunk. Valamennyien önkéntelenül is beszédünkbe tűzzük szavait, olyankor is, ha komoly témáról értekezünk, mert ezek immár részei vagy majdhogynem hozzátartozói a tiszta köznyelvnek. Vegyük a politikai vagy mozgalmi zsargont, amelyet adott időszakban egy egész ország ismer, ám amelynek az élettartama ettől függetlenül viszonylag rövid. A különféle rendszerváltások után már az emberek nagy része megmosolyogja, és semmiképpen sem használja, legfeljebb humorizál vele.
Az igazán sokféle szleng közül legrokonszenvesebb talán a szellemes és zamatos diáknyelv, amelynek vajdasági szótárát Matijevics Lajos készítette el. Maguk az egyetemi tanárok is fontosnak, sőt kötelezőnek tartják ismeretét, mert általa is közelebb kerülhetnek tanítványaikhoz. Ezeken is jót derülhetünk, csakúgy, mint a jóval vaskosabb, és nyomdafestéket nem mindig tűrő katonai zsargonon vagy a tolvajnyelv kifejezésein. Nézzük, milyen megnevezéseket használ a diák!
• igazgató: kibazgató, diri, főkolompos
• tanár: tangász, tancsi
• ügyeletes tanár: radar, ingaóra
• osztályfőnök: főmama, oszi, főnök, ofő
• kémiatanár: klóranyó
• történelemtanár: csatamami
• matematikatanár: egyenletke
• elsős diák: csipasz, gyík, szecska
• takarító: klotyómanó, parfisbűvölő
• portás: börtönőr
Eljutottunk hát a lényeghez: bátran tagadhatjuk a szleng káros, nyelvrontó hatását, legyen szándéka akár a rejtőzködés, titkolózás, akár a dolgok „nagy dobra verése”. Azt azonban leszögezhetjük, hogy egyértelműen szókincsünk járulékos kelléke, amely nem létezhetne és „működhetne” önmagában, hanem csakis a bázisnyelvre épülve. Olykor színesítve, érdekesebbé téve, máskor akár ki is gúnyolva, kifigurázva azt. Egy azonban biztos: nyelvünk szegényebb lenne nélküle.