A történet abszurd, hiszen az a tény, hogy a medve a Szeben szomszédságában lévő erdőből besétált városnézésre a település szívébe, ellentmond  mindenféle etológiai, avagy az állatok viselkedésével kapcsolatos tételnek, racionális magyarázat nehezen található rá. Hiszen mit keres a medve a háztetőn, Nagyszeben központjában? Pár évvel ezelőtt egyébként Sepsiszentgyörgyön is történt egy némiképp hasonló eset: egy medve egy éjszaka belépett a belvárosba, az Olt utcába, a sétáló nagyvadat a Puskás Tivadar-iskola kamerái rögzítették. Aztán aludtunk rá néhányat, s elfelejtettük.
Maga a probléma azonban maradt, illetve újra időszerű. Napjainkban medveellenes hisztéria érzékelhető, panaszkodnak gazdák, polgármesterek, hogy túl sok a vad, veszélyeztetik az embereket, megemelkedett a káresetek száma, nincs, vagy nagyon késik a kártérítés. A legújabb minisztériumi rendelkezések pedig betiltották a medve kilövését, csak rendkívüli esetben szabad leteríteni az állatot, a korábban megállapított kvótákat pedig felfüggesztették, noha a vadászatban érdekeltek azt is keveslik, mert úgy vélik, nem felel meg a valóságnak a medvepopuláció száma. Elég szövevényes, balkáni ízvilággal fűszerezett ügy. A szebeni medve esetével pedig újra olaj ömlött a tűzre, mert íme, veszélyben voltak iskolások, gyári munkások, bankárok, piaci árusok. Ez így igaz is, noha a szerencsétlen fenevad sem érezhette valami jól magát a belvárosban, végzetes látogatása akár figyelemfelkeltés, vészjelzés is lehetne: emberek, baj van, szűkül az életterünk, fogy a fa, az erdő, eközben megnőtt a könnyű prédának számító állatállomány, hát persze, hogy pusztítjuk a birkát s a marhát, hiszen minden megváltozott, minden más, mint ötven-száz évvel ezelőtt...
De a medve – ellentétben a gazdákkal s a polgármesterekkel – nem tudja felsorolni kifogásait. Érdekeit ezért képzett, avagy dilettáns természetvédők képviselik, jól vagy rosszul, így meg nehéz mérlegelni, kinek megalapozottabb a véleménye, az – olykor radikális – állatvédőké, avagy az ellentáboré? A tét eközben nagy, s vélhetően az kerekedik majd felül ebben a vitában, aki hangosabban érvel, illetve érdekeit jobban tudja képviselni. Ám hogy a medveügy politikai kérdéssé is vált, nem feltétlenül megnyugtató, hiszen ez a szféra szívesen mellőzi a szakmai szempontokat, és hajlik az emocionális megközelítésre. Mi több, politikai akarattal már rég rendezni lehetett volna a vadkárokra vonatkozó, a gazdákat sújtó kusza jogszabályt.
A medvekérdés megítélésében fontos az avatottak hangja. Kevesen vannak, egyikük, Bereczky Leonardo vadgazdálkodási szakember, a balánbányai medve-visszavadító központ vezetője a napokban a Hargita Népének beszélt a gondokról. Több mint tíz éve foglalkoznak árván maradt medvebocsok nevelésével, illetve azzal, hogy a cseperedő medvék természetes élőhelyükön, saját lábukon állhassanak meg. Bereczky Leonardo egyrészt hangsúlyozza: „medveellenes kampány csak a politikai szférában van. Azokat a gazdákat szólítják meg, akik elhiszik, hogy a nagyragadozók által okozott károk száma csökkenne, ha az állományt ritkítanák, de ez nem így működik. A politikusok pedig úgy gondolják, ha kiállnak amellett, hogy több medvét vadásszanak le, valószínűleg szavazatokat szereznek maguknak.” Másrészt kifejti: „a medvékkel szembeni felhajtás főleg itt, Hargita, Kovászna és Brassó megyében nagy, ahol régen nem termesztettek sok kukoricát. Ha olyan helyre ültetjük, ahol ez az állat él, az olyan, mintha a város főterére betennénk egy nagy láda pénzt, és elvárnánk, hogy ne nyúljon hozzá senki. Az állatnak, amely tartalékolni készül az őszre, szüksége van a sok zsiradékra, energiára. Ahhoz pedig, hogy ezt megkapja, nagy területeket kell bejárnia. Az útjába eső kukoricásban nyilván jól érzi magát: el tud rejtőzni, illetve jól is tud lakni. Az ilyen vándorló életmódot folytató állattól nem várhatjuk el, hogy ne menjen oda, ahol mindezt megkapja. Ez tehát nem azt jelenti, hogy túl sok a medve, hanem olyan körülményeket teremtünk, amelyek elősegítik azt, hogy köztünk és az állat közötti kapcsolat, találkozás könnyebben létrejöjjön.”
Bereczky egyetért azzal, hogy a gazdák felháborodása jogos, viszont azt is megjegyzi, sokan „szinte semmit nem tesznek azért, hogy megelőzzék a vadkárokat”. A villanypásztor megoldás lehetne, de azt is megjegyzi, az állattartók gyakran tiltott helyeken, például erdőben legeltetnek, ezzel tálcán kínálják a háziállatot. A vadászat kapcsán pedig kifejtette: „A medvékre vonatkozó kilövési keret évről évre növekedett, ennek ellenére az általuk okozott károk mértéke nem csökkent. Nincs a vadászatnak problémamegoldó hatása ebben az esetben. De butaság azzal érvelni, hogy az uniótól a medvék védettségének eltörlését kérjük, mert sok a vadkár. A károk száma ugyanis nem arányos az állománnyal. Egyetlen medve is nagyon sok kárt tud tenni. Régen is voltak vadkárok, csak most nagyobb a téma mediatizáltsága, ugyanakkor a gazdaságok mérete is növekedett, ami annak köszönhető, hogy támogatásokat kapnak. Egyre több állatot tartanak azok, akik ezzel foglalkoznak. Továbbá nagyon sok élőhelyet, sok bokrost, cserjést vágtak ki, mert a támogatást nyújtók ezt megkövetelik, ezzel pedig a medvék élettere csökkent.” Érdemes rögzíteni tehát néhány kulcsszót: csökkenő élettér, növekvő gazdaságok, egyre több háziállat. Az éremnek ez esetben is két oldala van.
A szerencsétlen medve pedig ilyen körülmények között sétált be Nagyszeben központjába, s felmászott a házakra, mint macska a forró bádogtetőre. Rosszul tette.