Egy medve volt, de napok múltán sem tudott napirendre térni fölötte a közvélemény. Vannak, akik sajnálják a vétlen mackót, mások – főként azok, akiknek a hétköznapi életét is megnehezíti a vadon élő állatok szomszédsága – nem bánják a lelövését, megint mások azon mérgelődnek, hogy miért nem a fontosabb, nagyobb horderejű, sokakat érintő kérdésekkel foglalkoznak inkább az emberek és a hatóságok.
Például a galaci árvízzel, ami miatt egész falvak váltak lakhatatlanná, családok százait kellett kitelepíteni, és sokakat három év alatt másodszor sújt ugyanez a csapás, amit aligha tudnak kiheverni. A nagyszebeni medvének ehhez látszólag semmi köze, mégis összefügg vele, és nem az egyidejűség, hanem az állami szervek kapkodó, kései, elméretezett beavatkozása miatt. A medve ellen ötven hozzá nem értő embert vezényeltek ki – más, boldogabb országokban két-három megfelelően felkészült személy képes élve befogni bármilyen nagyvadat –, de nem tudni, mi szükség volt azokra a rendőrökre, akik mobiltelefonjukkal filmezték a menekülést kereső állatot, sőt, az sem tiszta, ki adott kilövési parancsot. Az árvízhez a készenléti csapatok a sajtó után értek ki, és élelmet, vizet is késve – a tévében elhangzott panaszok után! – vittek azoknak, akik a rajtuk levő ruhában hagyták el otthonaikat. Ha visszahúzódik a víz, majd kapnak még valami kormánytámogatást, és ezzel minden el lesz boronálva. A következő csapásig...
Minket mindig minden váratlanul ér, soha nem készülünk fel még az előre látható dolgokra sem – fakadt ki Klaus Iohannis államfő, aki két évvel ezelőtti kampányában a jól végzett munka országát ígérte a választóknak. Nem az ő dolga gátat építeni, folyómedret pucolni, hótakarítási szerződést kötni, civilizált állatvédelmi módszereket meghonosítani – de hol vannak azok, akiket ezért fizetnek?
Nálunk, a rosszul végzett munka országában a 64 fiatal halálát okozó Colectiv-tűzvész után kezdték el a tűzvédelmi intézkedéseket és a kórházi fertőzéseket számon kérni, árvíz után a gátakat, balesetek után a megelőzést, csalások után a tisztességet, széteső utakon a minőséget. Mindig az események mögött futunk, mintha soha senki nem gondolkodna előre, és amit utólag szigorítanak az előírásokon, annak egyszerűen nem lehet megfelelni. A hivatalok többsége nem ügyfélbarát, a kötelességtudó polgárt egyféle ellenségnek tekintik: hónapokig tart tűzbiztossá tenni a meglévő épületeket, egynapos osztálykirándulásra hetekig gyűjtögetik a papírokat a tanárok, órákba telik egy igazolvány kiváltása, és így tovább. A szabályoknak se szeri, se száma, mégsem működik jól semmi, nincs előrelátás, az állam csak toldás-foldásra rendezkedett be. És amíg ez a kényelmes, de igen drága szemlélet uralkodik, nem számíthatunk jelentős javulásra a hatóságok hatékonyságában. Bajok pedig lesznek.