Jókora hátrányban voltunk mi, falusi gyermekek az úri gyerekekkel szemben, s ezt jól érezhetően ki is mutatták teológuskorunkban. Csak csodálkoztak, hogy mi, erdővidékiek hogy nem tudunk Croninról, Werfelről, de még Nyirőről sem. Apróka termetű magyartanárunk, Bartha János pedig igyekezett óráin a kötelező tananyag mellé becsepegtetni valamicskét a fejünkbe Tamásiról, Makkairól, Kemény János írói köréről, Bánffy Miklósról. Persze, negyedéves korunkra behoztuk a hátrányt, mert több időt töltöttünk a könyvtár olvasótermében, mint ők, a kisebbrendűségi érzés alaposan működött bennünk, s ez a későbbiekben javunkra vált. Az orvosin már mi voltunk fölényben, eldicsekedhettem például, hogy én Vajdakamaráson is voltam legátus, ahol Makkai Sándor kezdte a pályáját. Közben találkoztam festőkkel, szobrászokkal, írókkal, színészekkel, de nem találkoztam Tormay Cecil írásaival. Néhány részletet elolvasva a regényből, kedvet kaptam, hogy jobban utánanézzek a dolognak, s Budapestről megszereztem. Előrebocsátom, hogy sok mindenben nem értek egyet a szerzővel (az arisztokrata pózokkal, például: ,,Már megint nincs, ki leszedje az asztalt, hol lófrálhat ez a leány ilyenkor?"), de a nyelvezete, stílusa elragadó. Szerb Antal ezt írja róla: ,,stílusa és kompozíciós művészete nem a magyar próza mikszáthi anekdotázó hagyományaiból nő ki, hanem a külföldi nagy mestereinek, elsősorban Thomas Mann-nak magyar követője".

Az 1962-ben kiadott új Magyar Lexikon ezt írja az írónőről: ,,1919 után az ellenforradalom egyik íróreprezentánsa lett, szemlélete egyre reakciósabbá vált. Bujdosókönyv című regényében az 1919-i Tanácsköztársaságot gyalázta." Ha gyalázásnak számít a józan, tárgyilagos beszámoló arról, hogy mit műveltek a Károlyi Mihály, Kun Béla, Szamuelly Tibor, Kunfi Zsigmond irányította tömegek, akkor legyen, de hogy sorban adták fel a városokat az antanterőknek, az biztos. Linder elvtárs kiadta a parancsot, hogy nem akar katonát látni, hát nem is látott, csak idegen katonát, de abból sokat. Aztán leírja a menekültek végeláthatatlan sorát, a járvánnyal küszködő szülőket, a betevő falat nélkül maradt családokat. Leírja, hogy miként csupaszítottak le mindent, ami addig szent volt. Istent, hazát, családot a proletár hatalom nevében. Az emlékezést is ki kell iktatni, a szülőket sem kell tisztelni, állítják nyíltan, fennhangon, mert a gyerekek létében is csak a maguk gyönyörét keresték, ezért sem tartozik a gyerek hálával és engedelmességgel szüleinek. Felemlegeti azt is, hogy a csehek, akik a kiegyezés óta a Monarchia közös intézményeiben jóformán minden magas polgári és katonai pozíciót elfoglaltak, első számú igazságszolgáltatóknak csaptak fel.

Sok mindenről hallottunk, tudtunk szüleinktől, de Tormay Cecil múlt század elejére emlékező regénye igazán kiegészítően eligazító.