Oláh-Gál Elvira hétfőn este az olaszteleki Daniel-kastélyban bemutatott Nobile Officium – Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa című könyve tizennyolc interjút tartalmaz. A közel négyszáz oldalon közölt tizennyolc beszélgetés valójában Erdély és Magyarország utolsó száz évének történelmét foglalja össze, de szólnak a Bethlenek, Bánffyak, Kálnokyak, Mikesek, Aporok és Ugronok politikai-közéleti szerepvállalásáról, és betekintést engednek magánéletük részleteibe is. A tapasztalt rádiós riporternek megnyíló történelmi családok képviselői leginkább a távoli és közelmúlt történéseiről vallanak, de a jövőbe vetett bizakodásuknak is hangot adnak.
A könyvet röviden az interjúk zömének – egy kivételével mind ott jelent meg – helyet biztosító folyóirat, a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László, majd Molnár Vilmos ajánlotta a kastély ebédlőjében összegyűlt érdeklődőknek. A szerző, Oláh-Gál Elvira empátiával feltett kérdéseit méltatta, és elismerően szólt türelméről is: lábjegyzeteiben röviden, de jól érthetően magyarázza meg a beszélgetések során felmerülő politikai-történelmi történések hátterét, s gondosan göngyölítette fel a kívülálló számára néha igencsak bonyolultnak tűnő családi szálakat is. „Az Oláh-Gál Elvira által megszólaltatottak történetein keresztül felsejlenek azok az idők, amikor a történelmi magyar családok Trianon után néhány esztendővel, az 1921-es román földreformmal elveszítik vagyonuk javát, a két világháború közti évek, majd a közel ötven esztendeig tartó kommunista korszak. A beszélgetések szereplői közül sokan elmentek, s csak évtizedek után jöttek haza – és esetenként újratanulták anyanyelvüket –, de még többen maradtak, s vállaltak megaláztatást, kényszerlakhelyen lakást, a kitelepítést, folyamatos megfigyelést, életük ellehetetlenítését. Közös bennük, hogy a nehézségek ellenére tartásukat megőrizték, s ma – akár hajlott korukban is – készek újból felvenni, folytatni a valamikor elkezdett munkát” – mondotta Molnár Vilmos.
Oláh-Gál Elvira az interjúsorozat kezdeteiről szólva a Székelyföld alapító-főszerkesztőjével, Ferenczes Istvánnal 2008-ban folytatott beszélgetését elevenítette fel. Tisztában voltak azzal, hogy az erdélyi történelmi családok háború utáni sorsáról és tulajdonuk visszaszolgáltatásáért való küzdelmeikről sokan és sokat írtak, mégis úgy érezték, van amit még írni, s akit lehet, meg kell szólaltatni. A felkért alanyok legtöbbje szívesen állt rendelkezésére, s együttműködtek abban, hogy az interjúk pontosak és dokumentumértékűek legyenek. Könyvében kerülte az arisztokrácia kifejezést: Erdélyben jóval kevesebb az ebbe az osztályba sorolható família, s jóval több azon családok száma, akik primorként szolgálták évszázadokon keresztül szűkebb – templomok, iskolák építésén és fenntartásán, tehetséges diákok taníttatását vállalván – és hadvezérként, politikusként, művészetpártolóként tágabb értelemben is a hazát és nemzetet – őket mellőzni hiba, sőt felelőtlenség lett volna. Történetük nemcsak a múltjuk, hanem jelenük miatt is érdekes és tanulságos. A magyarság szempontjából sokatmondóak azok a beszámolóik, amelyek az elmúlt néhány évről szólnak: az olyan nehezen visszaperelt jussukért – akárcsak közösségünknek nemzetiségi jogainkért – újból és újból harcba kell szállniuk az újraállamosító szándékát jóformán alig titkoló román hatalommal.
A könyvbemutatóra kilencszáz kilométer távolságból kicsit megkésve érkező Bethlen Farkas köszönte az Oláh-Gál Elvira által elvégzett munkát, és arra biztatta a szerzőt, folytassa, mert minden bizonnyal még sok olyan feltáratlan téma van, ami megörökítésre érdemes. Lövétei Lázár László azt kívánta, a történelmi családok legyenek ismét sikeresek, hogy tovább dolgozhassanak a köz érdekében. A feltörekvő pénzarisztokráciának pedig azt, hogy próbáljanak felnőni a feladathoz: ne csak a maguk, hanem tágabb környezetük érdekét is nézve munkálkodjanak.
