Volt egyszer egy szegény kisfiú. Özvegy édesanyjával éldegélt egy faluban abból a néhány rézkrajcárból, amit az édesanyja mosással, fonással meg tudott keresni. Történt pedig egyszer, hogy az özvegyasszony megbetegedett, s attól fogva a kisfiúnak kellett megkeresni a mindennapi kenyérre valót. Egy nap azonban semmi munka se akadt, s üres kézzel, szomorúan bandukolt hazafelé. Már-már sírdogálni kezdett, amikor az árokparton megpillantott egy szép nagy tököt, és bár ugyancsak meghúzta a karját, nagy diadallal vitte haza.
– Lám csak – örvendezett az édesanyja is –, milyen szép tök! Jó lesz megsütni.
Hanem abban a pillanatban még a lélegzetük is elakadt a csudálkozástól, mert a tök moccant egyet az asztalon, és megszólalt:
– Dehogyis süssetek meg engem! Ültess csak föl az ablakpárkányra, te kis legény, vágj ki belül, vágj nekem orrot, szájat, szemet, aztán tegyél rá a bakancsodra, dugd belém kétfelől a kesztyűdet, a többit meg bízd rám.
A kisfiú nem értette a dolgot, de aztán úgy tett, ahogy a tök mondta. És alig állította bele a kifaragott tökbe az egyetlen szál gyertyájukat, alig állította rá a bakancsára, amikor a tök – kip-kop – megindult, körüljárt a szobában, s mire utánakaphattak volna, kikocogott az ajtón. No hiszen sopánkodott is a szegény asszony, és sírt a kisfiú, hogy mennyire pórul jártak! De sokáig nem búslakodhattak, mert egyszerre megzörgették az ajtót:
– Bummbumm! Burubumm! – s ahogy a kisfiú arasznyira kinyitotta, hát jön ám befelé nagy parádésan a tök, s a két kesztyűje között egy gyönyörű, pirosra sült cipót szorongat. Kérdezték volna, hogy honnan jön, hol vette a cipót, de a tök éppen csak meglobogtatta kicsit a gyertya lángját, s már döcögött is újra kifelé.
Aztán nemsokára újra megdöndült az ajtó: – Bummbumm! Burubumm! – s jött befelé a tök egy jókora darab szalonnával. Azt is éppen csak letette, azzal szedte bakancsnyi lábát kifelé. Így aztán már szalonnával ették a kenyeret, a szegény asszony meg a kisfia, amíg harmadszor is meg nem döndült az ajtó: – Bummbumm! Burubumm! – s jött befelé a tök, kétkesztyűnyi hóna alatt két üveg betegnek való vörösborral. Nem is számolták már azután, hány bummbumm döndült még az ajtón, de az biztos, hogy a kisfiú egyebet se tett, csak az ajtót nyitogatta, a tök pedig telehordta a kicsi szobát kolbásszal, zsírral, egy bödön mézzel, új cipővel, új ruhával, még új gyertyát is hozott. Már kevés híja lehetett az éjfélnek, amikor ismét bezörgetett, de most egész halkan; és olyan fáradtan, görnyedten jött be, hogy a kisfiú aggódva kérdezte meg:
– Kedves tök, talán bizony elfáradtál?
– Bizony el – felelte a tök, de mire ezt kimondta, addigra el is lobbant a beleállított gyertya.
A tök billent egyet, ledőlt a kis bakancsokról, s úgy hevert a padlón, mintha sohase élt volna.
Bizony megkönnyezték a csodatököt, de aztán a kisfiú gyorsan összeszedte kiszedett magját, megszikkasztotta a kályha mellett, s jól eltette tavaszig. Tavasszal pedig elültette, és azóta azt lesi, hátha terem neki másik csodatök.
