Édes nagyapóka lelkem, elemista korom egy igen szomorú emléke elevenedik meg most, hogy áteveztem a gimnázium második osztályába. Augusztus vége felé járt az idő. A budai piacon óriási dinnyehalmok domborultak, s mögöttük kofák üldögéltek rettentő nagy ernyők alatt.
Az áldott nap tikkasztó hévséggel perzselt, vajmi kevesen lézengtek a piacon. Képzelheti, édes nagyapóka lelkem, a kofa nénik nagy szomorúságát: sehogy sem fogyott a dinnyehalom. A pajtásaim közül egy sem mutatkozott: egyedül, egyedül a pajtások közül, gurigáztam ott a budai piacon, no meg velem volt a hűséges Pufi is, amellyel egykor örök haragban voltam, aztán örök békét kötöttem.
Hát, csak hajtottam, hajtottam, terelgettem jobbra-balra a gurigát, Pufi meg mindenütt a nyomába. Hirtelen-váratlan azonban – Uram Jézus, ne hagyj el! – a guriga az egyik dinnyehalomnak iramodott, Pufi persze utána, s a guriga is, Pufi is a dinnyehalomba gabalyodott, aminek az lett a rettenetes szörnyű következése, hogy a dinnyék megbolondultak, szerteszét gurultak, a kofa néni sivalkodott, aztán hanyatt vágódott, részint ijedtében, részint, mert a dinnyék egy része egyenest a kofa néninek gurult, mégpedig rettenetesen szörnyű nagy erővel. Ez még semmi, de pont ekkor kellett odalibbenni a cérnavékony, nyakigláb Cicukának, akiről nemrég írtam nagyapónak, hogy látogatóba jött Cenci nénihez a mamájával, a kurtavastag Cucika nénivel, akiket – tetszik tán emlékezni – azzal füstöltem ki, hogy Cicikének egy tulipánnal kedveskedtem, amelyben egy szorgalmas méhecske vala, az Cicukának az orrát megcsípte, mire az orrocska megdagadt. Egy szó, mint száz, éppen ekkor kellett idelibegnie Cicukának, aki bizonyosan ábrándozott, nem vette észre a dinnyehalom összeomlását, bezzeg hogy beléjük botlott a guruló dinnyékbe, s egy éles sikoltással elvágódott. Hiszen a kofa néni is, Cicuka is feltápászkodott, de az én tollam gyenge annak leírására, milyen cifra szavakkal teremtettézett körül engem a kofa néni, s ez még semmi, de még meg is átkozott, hogy asszongya: dinnye nőjön ki a hasadból, te csirkefogó! Persze, szekundált mellette Cicuka is, mondván: Az, az, csirkefogó! Ismerem én a jómadarat. Rendőr! Rendőr! Fogják meg! Fogják meg!
Mondanom se kell, hogy a bájos Cicuka kiabált rendőrért, de szerencsére ilyenkor a rendőr bácsik bóbiskolnak, én hát nyugodtan felgurigáztam a Rózsadombra. Azonban itt jön a java, nagyapó lelkem. Hát nem megfogott a kofa néni átka? Csakugyan kinőtt a dinnye a hasamból, gurult, gurult, egyenest a szájam felé, s hallottam, amint mondja: No, ha elgurítottál, ebadta! Persze, nagyapó, mint afféle tapasztalt ember, tudja, hogy álmomba nőtt ki a dinnye a hasamból, de bizony megizzadtam belé. Így volt, vége volt, félig valóság, félig álom volt. Holnap a kofa néni és Cicuka ne legyen a nagyapó vendége!
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
