Azonnal és érzékenyen reagál a filmes világ a napjainkban zajló legkülönfélébb konfliktusos helyzetekre – ez derült ki az Astra filmfesztiválon, amely az iszlám radikalizmus, a migráció vagy éppen az ukrajnai polgárháború témájával foglalkozó dokumentumfilmekből is ízelítőt nyújtott. A rendezvényen vetített alkotások révén egyfajta virtuális világ körüli utazáson vehettünk részt Pakisztán, Irán, Afganisztán, Szicília, Ukrajna, Brüsszel érintésével, bepillanthattunk a radikális iszlám belső világába, az ukrán függetlenségi harc eseményeibe vagy éppen az Afrikából útra keltek első európai célállomásává lett szicíliai halászfalu mindennapjaiba.
A Nagyszebenben vetített néhány alkotás rövid ismertetését nem filmkritikának vagy fesztiválbeszámolónak szánjuk – sokkal inkább afféle ajánlónak, hogy ha a következő időszakban valahol találkoznánk az alábbi címekkel, ne menjünk el mellettük: új perspektívákat kínálnak egy-egy globális probléma értelmezéséhez, a történelmi események, háborús konfliktusok emberi sorsokra mért hatását mutatják be.

A dzsihadistává lett fiú édesanyja
A The Empty Room (Az üres szoba) című 2016-os francia–belga film főszereplője egy olyan Belgiumban élő muszlim édesanya, akinek legnagyobb fia radikalizálódott, csatlakozott a dzsihadistákhoz, majd Szíriában életét vesztette. Feltételezhetően halott – ezt a rövid hatósági értesítést kapja az anya, akinek nemcsak hogy nem adatik meg a lehetőség a tisztességes búcsúra, temetésre, de úgy kell folytatnia életüket – többi gyermeke felnevelését is –, hogy mindvégig szembe kell néznie a kockázattal: a fiatalok radikalizálódása, dzsihadista szervezetek általi beszervezése egyre nagyobb veszély. Az édesanya ezért felveszi a kapcsolatot más hasonló helyzetben levő belga és francia családokkal, és túllépve az önmarcangoláson, a társadalmi előítéleteken, minden lehetséges fórumon – a parlamentben, az iskolában stb. – elmeséli történetét, minden erejét latba veti, hogy együtt lépjenek fel a radikalizmus jelentette veszélyek elhárítására. „Amit a hírekben látunk a Közel-Keletről, Szíriáról, az kisebb léptékben megtörténik azokban a családokban, amelyekből egy fiú vagy lány elmegy harcolni Szíriába. Egész családok mennek tönkre. A film által fel akartam lebbenteni a fátylat ezekről a láthatatlan tragédiákról, és tükröt akartam tartani a társadalom elé, amely termékeny talajt biztosított az ilyen szélsőségesség számára” – vallja Jasna Krajinović, a film szlovén rendezője.

Tálibok harca
Az Among the Believers (Az igazhitűek között) című film révén bepillanthatunk az iszlám erkölcsi jogrendszer, a saría bevezetéséért fegyverrel is küzdő radikális mozgalom életébe. Az afganisztáni tálibokhoz hasonlóan a világi jogrendszert elutasító, a radikális iszlám törvényeinek uralmáért harcoló pakisztáni Vörös Mecset híressé vált vezetője, Abdul Aziz meglepően nyíltan és egyértelműen fejti ki harcuk céljait, miközben arra is fény derül, miként járulnak hozzá a nagyhatalmi játszmák és a szegénység a radikalizmus elterjedéséhez. A kezdetben az amerikaiak által az oroszokkal szemben támogatott, majd cserben hagyott és az ellenőrzés alól elszabadult radikális mozgalom sikeréhez hozzájárul, hogy a pakisztáni kormánynak nem sikerül úrrá lennie a szegénységen. Így azok a szülők, akik nem tudják biztosítani a megélhetést gyermekeiknek, az iskolaként és templomként egyaránt működő mecsetekbe adják őket. Ahol az étel-ital mellett fundamentalista nevelést kapnak: gyakorlatilag egész nap a Koránt olvassák fennhangon, anélkül azonban, hogy bármit is értenének belőle. A szélsőségesség fészkének tartott Vörös Mecset ellen a pakisztáni kormány 2007-ben indított ostromot, ezt követően azonban a helyzet még inkább elmérgesedett, a mecsetek száma ugrásszerűen megnőtt, az ott nevelkedett fiatalok pedig nem haboznak életüket áldozni a szent harcért akár öngyilkos merényletekben sem, amelyekben civilek, gyermekek vesztik életüket. A radikális hitszónok érvelése szerint a dzsihád része az a harc is, amelyet saját polgártársaik ellen vívnak, akik üldözik őket.
A Hemal Trivedi és Mohammed Ali Naqvi által rendezett 2015-ös film nem csupán a radikális hitszónok és a mecsetekben nevelkedett dzsihadisták, de egy híres atomfizikus, civil aktivista harcát is bemutatja a vallási fundamentalizmus ellen.

Afganisztáni tinisors
Kétezertől nyolc-kilencezer dollárig – ennyibe kerül egy fiatal feleség Afganisztánban, attól is függően, hogy hozománnyal vagy anélkül veszik el. Hiába hát az álmok, a kreativitás, a tehetség – pár ezer dollár, és a tinisors azonnal és végérvényesen lezárul. A pénzből pedig a fiútestvér vásárolhat magának feleséget – nagy eséllyel egy másik tizenéves lányt, aki ugyancsak búcsút vehet fiatalságától, vágyaitól, álmaitól.
Sonita egy afgán menekült lány, aki több más testvérével Iránban él, egy ottani szervezet támogatásával, egyebek mellett színházterápia segítségével próbálja feldolgozni azokat a traumákat, amelyek menekülés közben érték, amikor a tálibok rájuk támadtak. Életéről, az ultrakonzervatív közösségben élő női létről, a család, az otthon hiányáról, érzéseiről dalszövegeket ír, és arról álmodik, hogy rapzenész, rapper lehet belőle. Álma megvalósítása érdekében Iránban különböző zenestúdióknál próbálkozik több-kevesebb sikerrel (a felvételhez ugyanis kormányzati engedély kell!), egy napon azonban afganisztáni édesanyja meglátogatja, és közli vele: ahhoz, hogy fiútestvére feleséget vásárolhasson magának, férjhez adják hatezer dollárért.
Rokhsareh Ghaem Maghami iráni rendező Sonita című 2015-ös filmje döbbenetes és megható történet egy lányról, akinek álmai megvalósításáért nem elég minden áldozatot meghoznia, hanem valóságos csodára van szüksége, hogy a nyugati szemmel nézve abszurd szabályok szerint működő világból kitörjön.

Polgárháború szomszédainknál
Narancsos forradalom Kijevben a Majdanon, a rendfenntartó erők bevetése ellenére Ukrajna elindulni látszik Európa, egy jobb jövő felé. Alisa 26 éves egyetemista Kijevben filmművészeti szakon. Szeme és kamerája előtt zajlik a forradalom, a történelem, s akárcsak egy 19. századi romantikus regényben, megismerkedik szerelmével, egy francia riporterrel is. Ukrajna sorsa azonban nem fordul jobbra: az ország keleti részén polgár-, avagy hibridháború tör ki, veszélyben a haza, Alisa pedig nem csupán filmkészítő, de ukrán hazafi is, akinek tennie kell szülőföldjéért. Csatlakozik hát a Jobboldali Szektor nevű radikális paramilitáris szervezethez, és annak tagjaival a kelet-ukrajnai frontra utazik. Kiderül, milyen pusztításokat hagy maga után a háború, melyek az ukrán hazafiak dilemmái, miként ürülnek ki falvak, kényszerül menekülésre a lakosság, miközben idős, beteg emberek maradnak hátra. Amint Alisa egyre közelebb kerül szülőhelyéhez – kelet-ukrajnai származású lévén –, egyre komolyabb dilemma elé néz: már nemcsak filmet készít, de harcol is, egyike az ukrán csapat tagjainak, miközben szerelme – szakmájából, hivatásából adódóan – hol mellette, hol az oroszbarát szakadárok táborában, az ellenség oldalán dolgozik. Miként a film utáni beszélgetésből kiderült, akadt olyan helyzet, hogy pár száz méterre voltak egymástól, Alisa az ukrán, az újságíró az orosz táborban, és közben dúlt a harc.
A főszereplő Alisa Kovalenko és Liubov Durakova által rendezett, Alisa in Warland (Alisa a háború földjén) című 2015-ös film azért is különlegesen megrázó, mert a már-már irreálisan romantikus alaphelyzet kőkemény valóság, és a majdnem kétmillió belső menekültet, rengeteg áldozatot követelő háború hihetetlenül közel, tőlünk pár száz kilométerrel odébb zajlik.

Halált hozó hajó
Hiába mondják az ellenkezőjét, ehhez nem lehet hozzászokni – fakad ki az orvos az olaszországi Szicília régióhoz tartozó földközi-tengeri szigeten, Lampedusában. Az Afrikától alig 100, Szicília partjaitól 200 kilométerre található sziget az Ázsiából és Afrikából érkező bevándorlók első célállomása, ide érkeznek azok a hajók, amelyekben heringek módjára összezsúfolva utaznak az Afrikából vagy Ázsiából érkezők. Akiknek e gyakorta halált hozó hajóútért kőkemény pénzeket kell fizetniük: a fedélzeten 1500 dollárért utazhatnak, a hajó belsejében – ahol jóformán levegő sincs, csak benzinszag – 800 dollárért, az ide bezsúfoltak közül azonban rengetegen megbetegednek, sokan nem is élik túl az utat. A földközi-tengeri szigetecske lakóinak azonban a történelem viharai közepette is élniük kell mindennapjaikat. Gianfranco Rosi rendező egy évet töltött el a szigeten, és nemcsak a bevándorlók drámáját mutatja be, hanem azt is, hogy a helyiek miként élnek együtt a mindennapok tragédiáival.
A Fuocoammare (Tűz a tengeren) című filmet Aranymedve-díjjal tüntették ki az idei Berlinale filmfesztiválon, Olaszország pedig ezt az alkotást jelöli Oscar-díjra – így valószínűleg hallunk majd még Gianfranco Rosi filmjéről.
S ha végre Sepsiszentgyörgyön is elkezdi működését a mozi, talán helyben is megnézhetjük.