Kissé fázós, borús nap volt. Enyhe csiklandozást érzett egyik felén, és csodálkozva pillantott oda. Egy icipici zöld kukac csúszott fölfelé rajta, alkalmas helyet keresve a beköltözéshez. A kukac, mikor észrevette, hogy figyelik, rémülten köszönt:

— Cs...csókolom... — az alma erre nevetni kezdett. Kedvesen, így a kukac is megnyugodott kissé. Megmutatta neki legnaposabb felét, mondván, hogy ott jó lesz, nem fog fázni, majd ki is dughatja fejét, hogy élvezze a napsütést.

A kukac beköltözött. És így kezdődőtt gyönyörű barátságuk. Olyan fajta, ami csak almák és kukacok közt jöhet létre. Az egyik otthont és táplálékot biztosít társának, a másik pedig néha körbekússza a testét — aki ilyenkor megborzong a gyönyörűségtől —, és szórakoztatja, igen, akár ápolja az almát. Felocsúdott merengéséből, és folytatta gondolatmenetét: persze, a tudósok ezt nem tudják, és azt hiszik, hogy ez káros számukra. Mi több, élősködésnek nevezik ezt a nagy szeretetet. Hát okoz nekem valami kárt a kis kukac? Hallatlan! Minket senki sem kérdez erről. Pedig elmondhatnánk, ha valaki meghallgatná, hogy szó sincs itt élősködésről. Barátságban, ha úgy tetszik, szimbiózisban élünk mi, a legnagyobb egyetértésben. De az emberek mit sem értenek az egészből! Rovarirtó szerekkel permeteznek be minket, megölik barátainkat, mert azt hiszik, nekünk így jó. Elégedetten nézik, hogy egy kukac sem mer a közelünkbe jönni, és még több pénzt költenek egyre hatásosabb mérgekre.

Nem tudta ez a félig kesergő, félig háborgó alma, hogy létezik valaki, aki érti őt. Hogy valaki tudja, mennyire szerette a kukacot. Egy tudós egész életét az almafák közt töltötte, és figyelte az almák és a kukacok kapcsolatát. Felfedezte ezt a különleges vonzódást, ami őket összekötötte. De ő nem akart híressé válni ezzel a felfedezéssel, csak segíteni akart az almáknak, hogy végre boldogok lehessenek. Megvette a nagyúr gyümölcsösét, és napokig járkált ott, nézegette a fákat, számolta az almákat. Egy szép, napsütéses napon aztán mosolyogva érkezett a kertbe. Az alma kedvesen tekintett rá, hiszen már régóta ismerte, és valahogy érezte: ez az ember többet tud, mint a többiek, valamit sejt ebből az egészből. A tudós egy nagy üveget vett elő, amely telis-tele volt kukacokkal. Egyenként vette ki őket, és mindegyik almára rakott egyet.

Minden almának kijár egy kukac — mondta, mikor hozzáért, mintha tudta volna, hogy ez ismeri nagy tudását. Mire befejezte munkáját, már esteledett. De az egész gyümölcsös mintha feléledt volna, szinte hallani lehetett a kukacok és almák társalgását. A tudós leült egy fa tövébe, pontosan az alma alá. De valahogy olyan fáradtan nézett körül, mintha ő már befejezte volna dolgát, és búcsúzni akarna. Elővette jegyzeteit, és írni kezdett: ,,az almák és a kukacok..." Itt megállt. Az alma aggódva nézett le rá. A tudós még egyszer körülnézett, aztán lehajtotta fejét. Az alma új kukacával mit sem törődve, lepottyant. A tudós ölébe, a jegyzetekre. Tudta, hogy mit akart oda írni, hogy mi hiányzott a mondat végéről: ,,az almák és a kukacok összetartoznak".

Másnap a cselédek találtak rá.

A hóbortos öreg meghalt, de legalább a kedves almakertjében... Legalább boldog volt utolsó perceiben — suttogták, és felvették az almát az öléből.

És az alma mérhetetlenül elkeseredett, hogy most már senki nem fogja megtudni, mennyire szükségük van az almáknak a kukacokra.

Mihály Judit