De miért jó folyamatosan szőnyeg alá seperni a gondokat, és miért kínkeserves a változtatás? Miért? Egyszer félre kellene tenni a nemzeti büszkeséget avagy álbüszkeséget, és őszinte választ kellene adni ezekre a kérdésekre, enélkül soha nem lesz változás. A társadalom nagy árat fizet a szinte helyrehozhatatlannak tűnő, végzetes rendszerhibákért, ezt mutatja az egy évvel ezelőtti tömegszerencsétlenség is. Márpedig a Colectiv Klub esetében a veszteség óriási: hatvannégy áldozat, több száz testben és lélekben megnyomorított család, szinte lehetetlen felsorolni minden részletet. Miért történhetett mindez? Mert egy olyan országban élünk, ahol tavaly október 30-ig lelkiismeret-furdalás nélkül, amolyan össznemzeti jelmondatként lehetett hangoztatni: jól van ez így, csak rosszabb ne legyen. Zsigerekbe, génekbe férkőzött ez a közveszélyes tévhit.
Amikor tehát a gondolkodásmód megváltoztatásának szükségessége merül fel, adódik a kérdés: miként változtatható meg a mentalitás, ha valaki egész egyszerűen nem tud vagy nem hajlandó gondolkodni? Mert még mindig nem felismert és elismert a gondolkodás szükségszerűsége, miként a kommunista önkényuralom idején. A társadalom egészét sújtja ez a diktatúrából átmentett kór: a gondolkodás káros, gondolkodni nem szerencsés. Seperjünk inkább szőnyeg alá minden problémát, majd csak lesz valahogy.
Cioloş nyilatkozatából keserűség is érződik, nem csak a szórakozóhelyen történtek miatt, hanem amolyan általános, a rendszer ismeretéből fakadó keserűség. Hiszen miként lehetne megváltoztatni egy rosszul, eredménytelenül működő államszerkezetet, ha oly súlyos a bürokrácia, oly mértéktelen az ésszerűtlenség, és annyira szerteágazó e kór, hogy a rendszer legfennebb tehetetlenségének köszönhetően létezik? Elég az időszerű politikai kérdésekre pillantani – közalkalmazottak fizetésemelése –, s bár látható, a mértéktelen adományozásnak még nagy böjtje lehet, ki merne választási kampányban a következményekről beszélni? Arról, hogy eme olcsó, végzetes populizmus nem a mostani osztogatókat sújtja majd leginkább, hanem a megvezetett tömeget?
Majd csak lesz valahogy, gondolja, mondja, suttogja tehát honatya, szakszervezeti vezető, közalkalmazott egyaránt. Egészség legyen, a többi majd kialakul. Miként? Magától, természetesen. Így aztán a társadalom nagy része nyugodt, mert holnap is felkel a Nap. Gondolkodni? Kinek hiányzik, ugyan, minek? S ha a gondolkodás szükségszerűségére netán még az iskolában sem bátorítanának, ahol ez a legfontosabb, legtermészetesebb lenne, az sem baj. Hiszen kell az utánpótlás alattvalóból is, ezt a rendszer működtetői pontosan tudják. Tanulja csak meg minden diák a napi leckéjét, készítse el szépen a házi feladatát, magolja be a képleteket, az évszámokat, aztán majd csak lesz valahogy, a miérteket hagyja másra... Az esetleges, majdani fájdalmakat pedig megfogalmazzák a szakszervezeti vezetők.