A magyarhermányi régi temetőben, az 1944 májusában lezuhant ismeretlen német pilóta sírjánál vasárnap felállították a vargyasi Török Imre fafaragó által készített kopjafát, imát mondott Fancsal Zsolt református lelkész. Az esemény kezdeményezője, Pető Mária úgy véli: háború után csak áldozatok vannak, az elesettek emlékét nemzetiségtől függetlenül kötelességünk ápolni.
Falu háborús időben
A háború utolsó szakaszában Magyarhermányban német visszavonuló és orosz előretörő katonák is megfordultak, s a légtérben is nagy volt a forgalom. A szóbeszéd szerint a németek azért tértek többször is arra, mert térképeik szerint ott repülő leszállására alkalmas terület is akadt, s így sebesültjeiket, hátramaradt társaikat könnyebben kimenthették. Talán ezért járt arra május 10-én, egyetlen pilótával a fedélzetén az a repülőgép is, amelyet orosz ellenfele a Hiágó-kaszáló fölött meglőtt. Bár látszott, hogy az egyik szárnya igencsak megsérült, tovább haladt a Barna-hágó felé, majd kicsivel odébb, a Bükkös pataktól alig kőhajításnyira lezuhant. A gép darabokra szakadt, s szinte teljes egészében elégett, a pilóta életét vesztette. Fleckhammer Leo a porhüvely számára kis ládát készített, Rozsondai Ádám tiszteletes eltette az elhunyt dögcéduláját és a porcelánra nyomtatott, egy férfit és egy nőt, valamint két kislányt ábrázoló képet, és több falusi részvételével református szertartás szerint eltemették, fejéhez vaskeresztet állítottak.
A történtek ellenére ismeretlenként tartják számon a katonát: a magyarhermányiakat 1926 és 1963 között szolgáló tiszteletes a Securitate célkeresztjében állt, többször házkutatást tartottak nála, nem csoda tehát, hogy nyoma veszett az elhunyt katona azonosítójának. Hamarosan eltűnt a felállított vaskereszt is – hogy ki vitte el, s miért, azóta sem tudni.
Nem ez volt az egyetlen eset, hogy az elszigetelt erdővidéki falu lakói elesett katonákat temettek el.
Nem messze onnan, ahol az előbbi esett történt, Falugödriben is találtak holttesteket. Pető Mária édesanyja volt az, aki a madarak nagy számából és furcsa viselkedéséből következtetett arra, hogy a közelben halottnak kell lennie. Nem kellett sokat keresnie: három, egymáshoz közel fekvő tetembe botlott. Megkérte testvérét, Akácsos Aladárt, engedje meg, hogy kaszálóján temessék el a katonákat. Ez alkalommal lelkipásztor nélkül adták meg a végtisztességet, ám a hely különleges volta miatt sírjukra sárga liliomot ültettek emlékeztetőül. „Ahányszor Csogéle felé vitt az utam, szüleim utasítására, évek múltán is, mindig mezei virágcsokrot kellett vinnem sírjukra. Azokban az években nem volt üdvös németek sírját gondozni, édesanyámékat a Securitate is megfigyelte, de velem, leánykával nem foglalkozott senki, járhattam-kelhettem, nem volt feltűnő az sem, ha virág volt a kezemben. A három áldozat emlékét nem csak én őrzöm: idén április közepén ismerősömmel, Baló Vilmossal találkoztam, aki azt mondta, Mariska, a sárga liliom még él!” – mesélte a nyugalmazott óvónő.
Még egy katona alussza örök álmát Magyarhermány határában: Felső-Esztenahelyen, Hermány Jánosné Szakács Valéria földjén találtak rá a több napja temetetlen holttestre, amit szintén közösen hantoltak el, sírját pedig megjelölték.
Régi idők emlékezete
A Háromszék 1994. december 15-i számában idős Csog Imre is felelevenítette azon időket; Gyenge kezünk erős írása címet viselő – néhai főmunkatársunk, Sylvester Lajos által is méltatott – leveléből idézünk: „(...) Három sebesültet a hermányi asszonyok »dugva« kikezeltek. Dugva azért, mert az akkori rendőrség, ha elkapta volna őket, Földvárra vitte volna. Mikor a fogolyszállítás megkezdődött, egy ágostonfalvi román közbenjárásával a foglyokat szállító szerelvényre segítették székely harisnyában, s a Wienna feliratú vonat elvitte Bécs felé őket. Egyet pedig, egy tirolit az akkori Magyar Népi Szövetség a kommunista párttal közösen hozzásegítette az állampolgárság elnyeréséhez. A személy neve: Weithaller Károly. Baróton alapított családot, és felelős posztokat kapott ott, Baróton.” Erre az írásra válaszolt 1995. január 5-ei lapszámunkban Pető Mária, s írta meg, mennyire emberségesen bántak a magyarhermányiak az idegen katonákkal, s állított emléket szomszédjának, Weithaller Károlynak. „(…) Egyike voltam azoknak, akik dugva táplálták a sebesülteket. Ezt később, mint Weithaller Károly szomszédja, sokszor személyesen vele beszéltettük el. Édesanyám, néhai Zsigmond Dénesné született Akácsos Emma elküldött csihányt szedni, és kezembe adta a hermányi piros kantáros fazekat és a csihányszedő zsákot. Először ketten mentünk, és megmutatta a helyet a Fajkába, hol tegyem le. (Többet soha nem jött arra.) Ezt minden két-három napban megismételtem. Ez a fazék ma özvegy Akácsos Árpádné tulajdona, mert szüleim halála után neki adtuk. Ez a művelet abból állott, hogy én elvittem a fazekat, letettem a megbeszélt helyen, és elmentem csihányt szedni. Egy-két óra múlva a fazekat üresen elvettem onnan, ahová előtte letettem. Weithaller Károly (Karcsi) egy alkalommal szóba hozta hermányi emlékeit, és én elmondtam neki az én tevékenységemet, megjelöltem a helyet: Fajkába. Sírni kezdett, hogy megismerte azt, aki neki enni vitt. Jól emlékezett a kétliteres, piros kantáros fazékra. Nagyon sajnáltam, mert sokat szenvedett, többször volt – mint szomszéd – nálunk, sok mindenről beszélgettünk. Tudtam a terveit, és szereztem neki egy Tirol-térképet, amit soha nem vitt el. Amikor meglátta, sírt, és azt felelte: Mariska, nem itt születtem, én olyan voltam, mint maguk, erdélyiek, én hol ide, hol oda tartoztam. A hivatalos irodalmi német nyelvet, főleg a szakirodalmat így helyesen nem is ismerte (pedig Hermányban ma is Német Károlynak emlegetik vagy Berhámnak). Sajnos, a sors úgy hozta, hogy halálakor én öltöztettem fel, s itt pihen a baróti temetőben. Négy gyermeke született, és a család a Stadion út 5. szám alatt lakik.”
Kopjafa az ismeretlennek
Vasárnap az istentiszteletet követően maréknyi csoport vonult a régi temetőbe, hogy a vaskereszt helyére állított kopjafát felavassa. Az emlékezők között volt a piros kantáros fazékban ételt vivő kislány, a ma már nyugdíjas Pető Mária, az elhunyt pilóta részére koporsónak beillő ládát készítő mesterember fia, Fleckhammer Ottó, s minden bizonnyal olyanok is, akik a hetven esztendővel ezelőtt az áldozatnak végtisztességet adók leszármazottjai.
Fancsal Zsolt református lelkész Mózes 5. könyvéből vett igére mondotta áldását: a katonának nevét, arcát, gondolatait, személyiségét nem ismerjük, nem tudjuk, hol volt családja, de történelmünk részévé vált, úgy emlékét őrizni kötelességünk. A tiszteletes csodálatát fejezte ki, amiért a kis erdővidéki közösség ennyire szívén viseli gondjukat, s hét évtized távolságából is kész tenni, hogy emlékezetük ne vesszen el.
