A két első nap – csak a legfontosabb államférfiaknak kijáró fogadás és sűrű program  – szélesre tárta az emlékezés mind szűkebb nyitású fátylát. A harmadik nap, a Magyar Írók Házában Tófalvi Zoltán rendezésében megtartott tudományos konferencia csak bővítette jobbára személyes élményeken vagy kutatók tanulmányain alapuló ismereteinket. Járásproblémáim miatt kértem meg Koppenhágában élő unokámat, Szőcs-Puskás Tímeát, hogy tartson velem. Volt azonban egy olyan mellékgondolatom is, hogy kapjon a még csak 29 éves, de igen érdeklődő leány – túl az én élő emlékezéseimen – kissé tágabb betekintést az eseményekbe. Érdeklődésében és  lelkesedésében nem is csalódtam.
Végül is, mit láthattunk? Mi volt számomra is meglepetés vagy megtartani érdemes élmény? Már a Nemzeti Múzeumban bemutatott ‘56-os emlékek, azaz fényképek, plakátok, tárgyi emlékek, sőt a Sztálin-szobor megőrzött kézfeje is (ez tervezetten kívül, saját kezdeményezésre tett látogatás volt). Kisbuszokkal közlekedtünk általában, így jutottunk el szombaton a Műegyetemhez is, ahol megelevenedett az egyetemi ifjúság tüntetést kezdeményező emléke. A Várkert Bazár volt a következő állomás. Meghívtak egy interjúra, amelyet a stáb a Duna parti sétányon képzelt el. Letartóztatásomat, emlékeimet idéztem meg. A hatalmas teremben kör alakú asztaloknál mindenkinek meghatározott helye volt. A mi nyolcas számú asztalunknál foglalt helyet Rentsch Piroska író és Szabolcs Attila fideszes országgyűlési képviselő is. Általában a csak idegen nyelvet beszélők hazájuk képviselőivel ültek együtt. Schmidt Mária üdvözlő szavai után lengyelek, olaszok, angolok szólaltak meg párhuzamos fordítással. Mint a továbbiakban is, itt tűnt szembe először a köztársasági elnök és a miniszterelnök hiánya. Egy olyan fontos rendezvényen, mint ez, amelyre ennyien vállalták az utazást Ausztráliától Dél-Amerikáig, elvárható lett volna, hogy a két legfontosabb államférfi bár rövid időre megjelenjék, Schmidt Mária nem helyettesíthette őket.
Vasárnap a Vigadó téri kikötőben sétahajóra szálltunk, és egy órán át, közben ebédelve is Budapest csodálatos épületeit és turistahajók sűrű forgalmát figyelhettük. Asztaltársaink voltak Bosch Andreas úr Hollandiából és magyar származású felesége. Bosch urat interjúra hívták. Visszatérte után kérdeztem tőle, hogy angolul vagy magyarul válaszolt a kérdésekre. Természetesen magyarul – húzta föl némi csodálkozással szemöldökét. Bosch úr tökéletesen megtanult magyarul, felesége annál nehezebben hollandul – jegyezte meg. Ezt követően a Parlamentet látogattuk meg. Megvártunk egy őrségváltást a koronázási emlékeink mellett, a Kupolateremben. A Vadászteremben,  a falak mentén elrendezett székeken ülve meghallgattuk a festmények történetét. Innen vonultunk ki helyeinkre a Kossuth téri díszünnepségre, ahonnan belátható volt az egész tér. Ötletes elképzeléssel idézték fel annak a 12 napnak a történelmét, amely jogos reményt adott egy új, zsarnokságtól mentes Magyarország felépítéséhez. A kiosztott sípok is megtették hatásukat, csupán ócsárlás és Kergessük el Orbánt! kiabálás érkezett azok részéről, akiknek egyetlen helyeslő szavuk sincs az Orbán Viktor vezette kormány intézkedései kapcsán. Csak a magyar rendfenntartók mértékletességén csodálkoztam, akik nem kergették el a legszentebb ünnepünket meggyalázó csürhét.
Az ünnepséget követő operai díszelőadás során elhangzott Kodály-oratórium kétnyelvű feliratozással lenyűgöző hatású élmény volt. Az előadást az opera előterében felszolgált vacsora követte számtalan ízletesebbnél ízletesebb fogással (ami egyébként az egész ottlétünkre jellemző volt). Itt ismerkedtem meg Pongrátz András úrral és fiával, Jozef Pongrátzcal, valamint az ő két kiskorú fiával. Ugyan Jozef csak unokámmal tudott (angolul) értekezni, de András szépen beszélt magyarul. Unokái hasonlóképpen, ahogy a Corvin közi hat Pongrátz fiú leszármazottjaihoz illik. Megkérdeztem tőlük, hogy melyik elnökjelöltre fognak szavazni? Csakis Trumpra – válaszolták, amint egy buta kérdésre szokás.
Másnap, 25-én átköltöztünk az Erzsébet Szállodába a Intercontinental luxusszobáiból, és az Írók Házában elfogyasztott ebéd után sorra elmondtuk vagy felolvastuk tanulmányainkat, a kisszámú közönséggel rendezett tudományos konferencián. Bordás Attila a SZIT megalakulásáról, cselekedeteikről, majd börtönélményeiről beszélt. Jómagam –  a rendelkezésemre álló 20 percben – a csíkszeredai tanár-diák per lefolyását ismertettem. Román meghívottak is voltak, akik románul olvasták fel tanulmányaikat a román ifjúság megmozdulásairól az 1956-os magyarországi események hatására. A Romániai Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének elnökére, Octavian Bjozára és a kutató Boca asszonyra érdemes volt odafigyelni. Tófalvi Zoltán összegyűjtötte az elhangzott dolgozatokat, és elmondta, hogy december közepén könyvben adják ki.
Ritka és maradandó emlék lesz számomra ez a három nap, amelyet az emlékrontók dacára is egy csodálatos nép fiaként élhettem át unokámmal együtt.
Puskás Attila