Békés főterén siettem végig egy délelőtt. Szó szerint: siettem. Közben rájöttem, hogy nem az a feltűnő számomra is, hogy rohanok – hisz akik ismernek, tudják, legtöbbször ezt teszem –, hanem az, hogy gyorsan, tempósan, jókedvűen megyek. Olyan jóleső érzés volt energikusnak lenni. Mint aki egy üvegből készült, külvilágot látni engedő energiapiramis alján csücsült, és magába szívott minden kintről és fentről beáramló fényt, melyet kedvesen foglyul ejtett az átlátszó építmény.
Kicsit szürrealista élmény is ez egyben, de határozottan jó volt ott és akkor átrobogni a posta és a sarki bank között a szemerkélő esőben. Olyan otthonérzés is kicsit, hisz huszonhetedik éve járom ezt a „terepet”, s mert falusi legényke lévén anno – mint azt már sokszor emlegettem – megtanultam, hogy minden szembejövőnek köszönni kell. Ezért aztán nem is unatkozik az ember, még e rövid távon sem, hiszen az emberek jó része viszonozza a köszönést – legalább látásból ismerősök lévén –, kisebb részük meg kicsit értetlen arccal, de válaszol. Elmosolyodok ilyenkor magamban: ha ezt Budapesten tenném, mielőtt belefáradnék ebbe a „játékba”, már régen kényszerzubbonyból kukucskálnám a világot.
Egy kisvárosnak megvannak a hátrányai is, persze: mindenki mindenkit ismer. De az előnyei is: mindenki mindenkit ismer. Hát tessék választani. Én azért nem cserélném le Békést három Budapestre sem. Pedig Pestet szeretem. Csodálatosan szép és szellemi, kulturális, építészeti értékekben, gyönyörű temetőkben gazdag. Jó ott lenni, felfedezni rejtelmeit. Egy darabig. Aztán nagyon jó hazajönni. Ide, az Alföld e kis zugába.
Míg e sorokat írom, döbbenek rá, hogy milyen szerencsés is voltam eddigi életemben, hisz – pár kivételtől eltekintve – mindig jó helyen laktam. Laktam? Élhettem. Nagyborosnyói gyerekkorom nem adnám semmiért, mint ahogy sepsiszentgyörgyi ifjúságomat sem. Előbbit az alig és ritkán befelhősödő öröm, utóbbit, szülővárosomat pedig Ede nagyapám (nagyapó), a mára legerősebb kapocsnak bizonyuló Bandi bátyámék, a szép szerelmek, a Mikó és a máig is élő, eltéphetetlen barátságok jellemzik legjobban. Az iskolától a Cigaretta utca sarkáig végigrugdosott gesztenyék, az osztályunk „kemény magja”, mely ma is ott van egymás nagy eseményein. Ha olykor csak lélekben ugyan, de jelen van. No, meg a temetők. Igen. Vendéglői találkák fehér asztalai és most, halottak napja tájékán a temetők is az otthont jelentik. Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Alsócsernátonban és most már Békésen is.
Napi imámban név szerint emlegetek mindenkit. Mindenkit. Abból az időkből és a mából egyaránt. Akik bárhol élnek is, de közel állnak hozzám, és kérni „kell” a Jóistent, mosolyogjon naponta rájuk. Akik meg már messzire mentek, és sosem térnek vissza, nos, nekik kérjük az „örökkön fényeskedő” világosságot. Gyerekkoromban nagyon szerettem a halottak napját, mert gyertyát szabadott gyújtani, (csak nekem és gyufával), mert kérdezni lehetett a régi időkről, és válasz is érkezett, mert ritkán látott rokonokkal lehetett találkozni, mert apám mindig meghívott valakit vacsorára, amit nagyon élveztem, hisz így legtöbbször Bandiék és Kavicsék voltak az „áldozatok”. Marosvásárhely aztán a legélhetőbb városnak bizonyult. Elég nagy, hogy el lehessen veszni benne, és elég kicsi ahhoz, hogy egy vendéglőbe lépve mindig találj ismerőst. Jó volt ott egyetemistának lenni, újból szerelembe esni, „beévásodván” megnősülni, és anyósomékban második családra találni, rácsodálkozni arra, hogy – egek! – gyerekem van! Ide is köt temetős emlék. Otthon tehát Vásárhely is. Besztercéről nem beszélnék. Oda mindig vissza kellett menni. Otthonról. Nem is ismerem a temetőit.
Mindszent. Halottak napja. Kik addig élnek bennünk, míg az irántuk táplált szeretet is él. Nos, ezt mesélte nekem a délelőtt, míg végigsiettem Békés főterén.
