Mely egy különlegesebb író-olvasó találkozó kívánkozott volna lenni, könnyed hangvételű és nevettetős, és legfőképp a kortárs erdélyi magyar irodalomra figyelmet felhívó. Merthogy tény: manapság a jó magyar — miként Petőfi magyar nemese — nem ír, és főként nem olvas, s ha mégis, akkor az épp aktuális divathullám feldobta kiadványokat. Az erdélyi magyar író könyveire meg legfeljebb a könyvtárak vevők, netán a könyv bemutatásakor jó esetben néhány (könyv)barát, akik viszont nem biztos, hogy el is olvassák a szépen dedikált művet. E felismerés és az ellene való cselekvés kényszere késztette Kopacz Attilát előbb két évvel ezelőtt tizenhat kortárs szerző korlátozott példányszámú, a kereskedelembe be nem kerülő kötetének kiadására, illetve most a Hosszú tollú székelyek éjszakájának megszervezésére, újabb, kereskedelmi forgalomba nem hozható — ,,mivel a mai irodalom már a saját nyelvterületén is eladhatatlan (a közvélemény szerint)" — kötet kiadásával, mely ,,dokumentum egy irodalmi felolvasó- és vitaestre" kellett volna hogy legyen — no de ki vitázzon, és kivel? Szerző olvasójával semmiképp, ha nem találkozhat; szerző családtagjaival inkább vitatkozik; szerző barátaival beszélget; szerző azzal a néhány megátalkodott ismerőssel és ismeretlennel — és akkor most ne vegyük számításba a vendéglőbe vétlen és véletlen betévedőket, kik a terem egyik sarkában meghúzódó, valamiképp összetartozónak tűnő társaságot látva, azonmód diszkréten félrehúzódtak a teraszra —, ki az épp dúló trendekkel szembemenve, mégis megtisztelte jelenlétével, végképp nem. Így hát maradt a felolvasás, Sántha Attila szófejtést is igénylő székely verseiből, majd az ezekből ihletődött paródiákból Orbán János Dénes (jelen nem lévén, tolmácsolásban), Fekete Vince és Lövétei Lázár László adott ízelítőt a közönségnek, Muszka Sándor önmaga után szabadelőadásban, Molnár Vilmos írott szövegéhez hűen szórakoztatta a néhányakat, és végül — mert ugyebár a székely sírva vigad — Bogdán László olvasott fel részletet vitaindítónak szánt esszéjéből, melynek itt és most bőséggel elegendő címét említeni: Kinek írunk, és ki olvassa?!