Nemcsak a korrupció öl minket, hanem az alkalmatlanság is. Nem mindig csak holmi tolvajoknak vagyunk kitéve, hanem sokszor döntéshozó helyzetbe került alkalmatlanoknak is. Persze végső soron az is a lopás egyik formája, ha elfogadsz egy csúcstisztséget, miközben tudod, hogy nem rendelkezel a szükséges szaktudással. De az ilyenfajta helyzetekben nem a mohóság, hanem a hiúság a hibás lépés pszichológiai mozgatórugója. Az alkalmatlan abban reménykedik, hogy vagy átveri az embereket, vagy majd „boldogul” valahogy anélkül, hogy megroggyanna a piedesztálja.
Kevesebb szó szokott esni közéletünk harmadik „rákfenéjéről”, pedig az szintén nap mint nap bőségesen jelen van mind a kormányzatban, mind a parlamentben, a sajtóban, a minden hájjal megkent öregekben és a porhanyós, „szép és szabad”, átverésre pont alkalmas fiatalokban is. Az ostobaságra gondolok. Elég belenézni az újságokba vagy (és) a tévék műsorába, elég elolvasni a nemzeti harcosok politikai nyilatkozatait vagy ránézni a választási plakátokra, elég megcsodálni a voksokra vadászó pártok „politikai” manővereit, elég végighallgatni, miként beszélnek a nemzet „választottjai”, hogy egyértelművé váljék:
az ostobaság legalább annyira
veszélyes vírus, mint a többi.
Nem pazarolom meghatározásokra az időt. Inkább leírok néhány példát, a szükséges kommentárokkal együtt. A tolvaj általában tudja, hogy tolvaj, az alkalmatlan – egy bizonyos pontig – tudja, hogy alkalmatlan. Amikor kezdi elhinni, hogy alkalmas, akkor átkerül az eszementek vagy az ostobák kategóriájába. Az ostoba viszont – a korrupt vagy alkalmatlan alakkal szemben – nem tudja, hogy ostoba. Ellenkezőleg: nagyon okosnak, nagyon ügyesnek képzeli magát, aki bármikor képes átverni a többieket (akiket valójában élből ostobáknak tekint). Íme néhány példa:
1. Az ünnepélyes ostoba
Savanyú pofával fogadja el a magas állást, mert meggyőződése szerint az országnak szerencséje van, hogy ő létezik. Bojárként, „esthajnalcsillagként”, szűz lányként viselkedik. Lekezelően vezet nyilvános üléseket, minden kérdésre van válasza, fennhordja az orrát, fényűzően viselkedik, mindig igaza van. Néha harcias vagy lekezelő viccei vannak, melyeken senki sem nevet. Más esetben szeret fejedelemként viselkedni. A (gyakran mások által írt) beszédei nem egyszerű beszédek, hanem kiáltványok. Tettei máris történelmiek, testtartása, mimikája és gesztikulálása már a szobrát vetíti előre. Bolygószintű, galaktikus személyiség, szellemi rokona a világ összes nagy személyiségének, akikről tüntetőleg tegezve beszél, mint akikkel holmi felforgató fröccsözésekre szokott volna összeülni.
2. A vidám ostoba
Azt hiszi, hogy a környezete állandóan intelligens, és vicces kijelentések sortüzét várja el tőle. „Gonoszkodó”, mint egy szobalány az úrnő távollétében, mestere a pajkos válaszoknak, amelyekkel azt akarja mutatni a honfitársaknak, mennyire rettenthetetlen, mókás és ura a helyzetnek. Ha baklövést követ el, azonnal ellenséges összeesküvésekre és igazságtalan „félreértelmezésekre” panaszkodik. Ha lopáson érik, ironikusan reagál: „Na és?! Nagyobb lesz a GDP, ha »szekus« módra lebuktattatok?” Vidámsága azon belső meggyőződéséből fakad, hogy legyőzhetetlen, félreállíthatatlan, pótolhatatlan. Amíg erről meg nem győződünk, addig cselezésből, pofátlankodásból és a lerombolhatatlan önelégültségéből él.
3. A pergő nyelvű ostoba
A tévéműsorokban nagyon hasznos. Szómennyiséggel és hangerővel szokott győzni. Túlbeszél mindenkit a stúdióban, a meghívottakat, a műsorvezetőt, de még a vitatémát is. Neki tökéletesen elegendő önmaga és a szeretett pártja. Elmagyarázza a hallgatóságnak, hogy vele és a bandájával szemben nem lehet érveket felhozni. A minap kiélvezhettem egy ilyen alak tehetségét egy olyan műsorban, amelynek az akadémiai világ egyik hiteles tagja is meghívottja volt. Az alak úgy döntött, hogy beszélgetőtársát minősítésekkel hozhatja majd kényelmetlen helyzetbe; ezért, „megsemmisítő” kezdésként alpári gúnyolódással próbálkozott: „Ön kultúrember, nem?” Dumitrache ténsúr szerint: ezek a „kultúrások” mind balekok, „lúzerek”, semmihez sem értő szenvelgők. „Ehun, ni, holmi ügyeskedők… holmi papírpocsékolók. Ismerjük mi őket! Hitelre esznek, hozomra isznak, és mindenféle apró trükkel verik át az embereket…” Az azért igaz, hogy az új Dumitrache ténsúr valamivel kinyaltabb: jól fésült légkört árasztott, és úgy mosolygott, mint egy győztes pókerjátékos… De ez a „modell” nemcsak a politikusok között bukkan fel. Ha türelmesen váltogatod a csatornákat, akkor egyik-másik stúdióban (különösen kettőben) hasonlóan viharos retorikájú „elemzőkre” és „kommentátorokra” is bukkanhatsz. Nincs semmilyen valódi teljesítményük, még valamilyen egyértelműen meghatározható szakmájuk sincs, de balfácán módra nekimennek bárkinek, akinek az a pechje, hogy nem tetszik nekik. Visszatarthatatlanul, idegesen, felháborodott törzsőrmesteri „tekintéllyel” jár a szájuk.
4. A szorgalmas és gondoskodó ostoba
Az összes közül a hiperaktív ostobaság messze a legkárosabb. Az ilyenfajta „erény” által sújtott ostoba mindig résen van, offenzív, éber, áll a vártán. Általában az ügy elkötelezett szolgálója szerepben tetszeleg, és egy szelíd, gondoskodó, védelmező és meg nem értett nagynéni mosolyával képes mindent tönkretenni, amihez csak hozzányúl. Házias és sikamlós képe mögött általában állati csökönyösség és főnökei iránti katonás lojalitás rejtőzik.
Meghagyom az olvasónak az örömöt, hogy valódi arcképeket társítson a fentebbi „ideális” típusokhoz. Azért lenne a végére egy megjegyzésem: nincs olyan ember, aki ne esett volna át néha-néha valamilyen ostobasági „válságon”. Nagyon ostobának kell lenned, hogy elhidd, te sohasem voltál ostoba. De megbocsátható, ha időben elhatárolódsz saját kisiklásaidtól, és főleg, ha nem kapaszkodsz bele hetykén, ha lehet, egy egész életre, a nemzeti intézmények amúgy is rozoga nyakába…
ADEVĂRUL/FŐTÉR
