Tamás Dénes sepsiszentgyörgyi író látszólag több műfajban próbálja ki magát, különállóan, az utóbbi időben, jelzik ezt sűrűsödő közlései is az irodalmi-kulturális folyóiratokban, ám alaposabb ránézésre kiderül: van ebben az alkotói útelágazásban több kapcsolódási pont is.
Már a kötettel történő debüt idején, a 2013-ban Kolozsváron megjelent, Honfoglaló esszék című könyvét olvasva érezhető-sejthető volt, hogy az esszéíró előbb-utóbb kikacsint a szépliteratúra felé. Ez be is következett, a frissen kiadott, minden egész... című novelláskötetét (Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016) eredményezve, de nemcsak ezt, hanem a szerző által címükben-alcímükben „rémegyszerű versek”-ként meghatározott, rövid, frappáns szövegeit is, amelyek mostanában fel-feltűnnek az irodalmi sajtóban, és valószínűleg majd ugyancsak kötetbe kívánkoznak.
Az előbb említett kapcsolódási pontok egyike határozottan az, ahogyan – mint említettem – az esszéíróban ott a szépíró érzékenysége, látásmódja, a novellistában pedig a filozofikus hajlamú, bölcseleti megközelítést prózába építő gondolkodó, míg a „rémegyszerű versek” sok esetben novella- vagy elbeszélés-zanzák, -csírák, -sűrítmények, képi világukban is. (A minden egész...-ben ikerdarabja ezeknek – bár a kötet jellegéből adódóan nem vers, nyilván – az Apa és leánya című írás, amelyet, novellához képest rendhagyó módon, egészében idézni tudunk itt: „A Kicsi úgy viszonyul a Nagyhoz, mint a Nagy az Egészhez.”)
A minden egész... prózaritmusa elsősorban a képeké, a képiségé, a szövegekben gyakori a külső és benső tájak láttatása, a leírások is erre összpontosulnak, és leírásban nincs hiány a könyvben, a novellák mozgatóereje és alappillére egyaránt az erre alaposan építő elbeszélésmód. Nem egyszerű alkotói opció ez egyetlen szerzőnél sem: az ilyesfajta narráció vállalja a részletek uralmát, ugyanakkor ennek rizikóját is: a megfelelő mozaikdarabok kiválogatása többesélyes, az író olykor későn „fékez”, és felrémlik a túlírtság kísértése.
A minden egész... elbeszélésmódja számomra elsőre Krasznahorkai Lászlót idézi fel, de nem utánzásról van szó: Tamás Dénesnél erőteljesebben, markánsabban nyilvánul meg mind a szociális, mind a pszichológiai szűrő és látásmód, és érdekes módon épül be a szövegekbe, másabb a misztikum, mint Krasznahorkainál. Ha lehet ilyent mondani: realistább – miközben, mint jeleztem, a szemlélődés, rögzítés, értelmezés lassított, részletező stílusa rokon a Krasznahorkaiéval (szemléletes mondat a könyvből ebben a tekintetben, az egészből részek ki- és megragadásának vonatkozásában is: „De sötét volt még kint, s így az elrohanó táj vetítővásznán megint csak a fülkét s a fülkében ülő önmagát láthatta”).
Benső történések, rezdülések adják Tamás Dénes novelláinak medrét, hátterét, kifutását, ezekből alakul, ezekhez viszonyul mindaz, amit jobb szó híján cselekménynek nevezhetnénk, sőt, olyan, a szövegben fontos szerepet játszó elemek, tényezők is, mint a természet, az álom, a zene (vannak a könyvben dzsesszzenére írt novelladarabok), a város- vagy falukép.
A látásmód pedig, amiről itt végig szó volt, nemcsak megfigyel és rögzít, hanem mozgatja, rendezi a témává emelt valóságot, talán azért is, hogy a kötetcímbeli, az életben sokszor eltörő „minden egész” mögötti három pontot – és azt a hiányt, amit ezek hordoznak – kiegészíthesse, újjáépíthesse, a szerzői szándék szerint.
Annak felfedezéséhez, hogy Tamás Dénes alkotói elgondolásában micsoda a „minden egész”, jó olvasást kívánunk mindenkinek a könyvhöz – illetve számos értő, kíváncsi olvasót a szerzőnek!
Szonda Szabolcs
