Kora reggel, háromnegyed öt. A decemberi lég be-becsap a foghíjas ablakokon, félig letépett plakátok rebbennek meg, de mozgásuk azonnal el is hal, valamilyen nagyobb állandóságba ütközve. A szűkös váróterem kontúrjait pislákoló neonfények emelik ki. Ebbe a be-bevillanó szögletességbe kényszerülnek bele a tartásukat már rég felemésztő tárgyak: mindössze két megrongált műanyag pad és néhány egymás mellett sorjázó, rozsdásodó vaskorlát, amelyek a jegypénztárak ablakait választják le az élettelen tér téglalapjáról, középen egyetlen, szinte csontozatára hámlott tartóoszloppal. Mint egy túlvilágított színpad, a tér nehezen árulja el titkát. Micsoda árulásra volt szükség ahhoz, hogy az elindulás és a megérkezés helye ezzé a kifosztott tájékká változzon? Hiszen a félszeg tárgyakból a magánynak és az elhagyatottságnak szinte holdbéli sűrűsége sugárzik, amit emberi léptekkel már nem lehet feltörni, nem lehet visszafoglalni valamilyen új kezdet reményében.
Még mindig van egy negyedóra. Ma is túl korán érkezett. A zimankós reggel befelé fordulóvá tette, az egyik padroncsra felmálházta hátizsákját, hátát a bejárat felőli koszos falnak vetve, kényszeres pillantásokkal az óramutatót próbálta előbbre űzni. Közben más utasok érkeznek. Mintha undorító higiéniás feladatot kellene végrehajtaniuk, úgy lépnek be az épületbe, de senki nem állapodik meg, gyorsan jegyet váltanak, és a bejárattal szemben lévő ajtón igyekeznek ki, a peron irányába. Nem értette ezt, odakint még hidegebb van, de ahogy tekintetét még egyszer végighordozta az összeroppant jelenben szerteszórt idomokon, rájött: itt nem lehet mást tenni, csak a vereséget beismerni. Gyorsan vonatra kell szállni, és el kell utazni.
A hajléktalan az egész túlsó oldalt elfoglalta magának szétszórt cókmókjaival. Túlpakolt reklámzacskókat, lyukacsos cekkereket meg egy összedrótozott motyót rakott szét a padon meg a pad folytatását képező betonpadlón, míg ő ott állt vert birodalmának jobb oldali szegletében, megroskadt gerinccel, de mégis egy őskövület biztonságával.
Néhány perc után nem tehetett mást, szemérmetlenül csak őt bámulta. A hajléktalan visszanézett rá, de mintha nem látta volna, nézése valahogy a mögötte lévő falat találta el, amin – gondolta – ő oda nem illő foltként éktelenkedik. Nem lehetett nehéz megadnia magát tekintetének, jóval nagyobb vereségeket kiállhatott már széles ábrázata, amely régóta a sűrű ráncok ütközőjével tompíthatta az őt ért csapásokat. Mintha hirtelen megfagyott viharba nézett volna bele. Vizenyős, mozdulatlan szeme túl mélyen ült ábrázatában, csak a szembogarak kezdtek néha-néha tétova remegésbe, amelyek azonnal el is haltak; nem kifelé, hanem egy belső földmozgás felé irányultak, amely hamar rátalált nyugvópontjára. A hajléktalanok túlöltözöttsége jellemezte ruházatát, mintha egy hirtelen elárasztott házból kellett volna elmenekülnie. Az összekapdosott ruhák egységes, szürkés páncélzattá forrtak össze, csak a sárga kardigán villant ki foltokban a többi ruha közül, mint egy váratlanul újra felmerülő, de már világtalan emlék.
Mindez valahogyan túlságosan összeillett, túlságosan kifejezővé vált. Mintha a hajléktalan csak azért állt volna a váróterem szögletébe, hogy a testére tetovált nyelvvel jobban elmélyítse, megpecsételje, véglegesítse, amit az üres térben a tárgyak rovátkáinak párbeszéde eleve csak fogyatékosan közölhetett. Először csak felrémlett benne, de utána már nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy itt minden csak álruha, a szeme elé húzott paraván, valaki vagy valakik hiszékenységét tesztelik, a hajléktalan hamarosan ki fog lépni foszlott gönceiből, nevetve továbbáll, ő pedig csak ostobán visszhangzó kérdéseivel marad.
Nem ez történt. Más fordulatot vett a lassan feltelő idő. Ötször tette meg oda s vissza a távot a hajléktalan. De mivel lassú csoszogása, majd reszkető mozdulatai annyira kívül álltak mindenen, amit addig sikerült beazonosítania, csak a harmadik fordulásnál kezdte érzékelni, mi történik. De akkor sem úgy, hogy rátalált volna tevékenységének értelmére, hanem végre magában kimondhatta: ezt és ezt teszi, hogy igen, odalépett a padon található egyik reklámzacskóhoz, kivett belőle egy kenyérszeletet, majd a szelet kenyérrel a kezében, irtózatosan lassan, a váróterem közepéig csoszogott, megint lassan, szinte görcsösen, a tartóoszlop mögé szórta a kitépdesett kenyérbéldarabkákat, aztán a megmaradt kenyérhéjjal a kezében visszaaprózott a reklámzacskóig, visszadugta a héjat a zacskóba, majd egy új kenyérszelettel megint elindult, most már tudta, befelé, megint s megint, decemberben, reggel ötkor, egy vasútállomás várótermében.
A madarakat eteti – érezte, ezt kellene mondania, hogy megnyugtassa magát. Ami nem lett volna kevésbé érthetetlen, de sehol sem látott madarakat, így csak a mozdulatsor széteső elemeivel meg a közöttük felnyíló szépséges értelmetlenséggel maradt. Pedig minden mozdulat kérte, könyörögte, hogy rátaláljon olyasvalamire, aminek nem volt helye a váróterem lepusztult világában. Azt megértette, hogy a hajléktalan nem megválik eledelétől, hanem megosztja azt. Ahogy pedig befelé indult, mintha a tér egy másik dimenziójára nyitott volna rá tapintatosan. De az egésznek az értelme nem akart megmutatkozni, túl sok volt ennek a helynek, nem próbára tette, hanem egyenesen tagadta azt. Kezdett szétfeszülni minden. Ám egyszer csak, talán azért, hogy a tudata a tagadás kapujában mégis elfogadhassa az önmagából kifordult valóságot – noha egyetlen madarat sem látott –, madárcsicsergést kezdett hallani...
A vonatfütty tépte ki a váróteremből. Már a vonaton ült, homlokát a fülke ablakának nyomva megpróbált kinézni. Szabadulni akart attól, aminek értelmetlen szépsége nem hagyta nyugodni. De sötét volt még kint, s így az elrohanó táj vetítővásznán megint csak a fülkét s a fülkében ülő önmagát láthatta.
