Az Evilági zenekar történetét Orbán Ferenc, a zenekar alapítója eleveníti fel

– A kilencvenes évek második felétől járok Szentgyörgyre. Amikor megérkeztem ide egy alkalmival, kiszálltam a város peremén, és besétáltam a központig, minduntalan azt vettem észre magamon, hogy mosolygok. Ez minek tudható be? Valószínűleg a városnak van egyfajta hangulata, másrészt muzsikusként elbűvölt, hogy szinte minden második ember kezében hangszert láttam. Hát így kezdődött.
– A városnak ez az általad érzékelt kisugárzása serkentett a zeneszerzésre? Egyáltalán: mi késztetett az Evilági-lemez elkészítésére?
– A nyugalom is tud ihletni, de a mozgalmasságnak is megvan a motivációs hozadéka, egy kulturálisan pezsgő zenei miliőben azért az embert több impulzus éri, és valószínű, hogy ez is készteti alkotásra. Hozzá kell tenni azt is, hogy ehhez feltétlenül szükségesek azok az emberek, azok a társak, akikkel ezt a zenei ábrándot kézzelfoghatóvá vagy füllel hallgathatóvá lehet varázsolni. Ideköltözésem után számba vettem ezt a sok muzsikust és ezt a sokféle zenei világot, ami itt létezik, aztán az 550 éve város Sepsiszentgyörgy ünnepséghez kapcsolódva magánkezdeményezésre elkezdtük rögzíteni az Evilági-lemezt. Kis muzsikusi találkának terveztük, csupán egyszeri lemezfelvételre gyűltünk össze több mint 120-an, ez ötvenvalahány énekest, muzsikust és néhány helyi kórust jelentett. Hozzáállásuk sokban segített, hogy az Evilági ilyen szerethető, ilyen tartalmas és színes lemez tudott lenni.
– Hogyan lett a lemezből zenekar?
– Túlzottan kritizáló zenészbarátaim is elismerően bólogattak, hogy mennyire jól sikerült a lemez, így hát felvetődött a kérdés, hogy nem kellene-e élőben előadni. Azonban emberfelettinek tűnt a lemez zenei sokszínűségét megszólaltatni, hiszen ahhoz, hogy ugyanazt a zenei élményt visszaadhassuk, meg kellett volna mozgatni azt a 120 fős embertömeget. Aztán addig gondolkodtunk, míg kitaláltuk, egy 15 fős csapattal hogyan tudjuk megoldani, hogy azok a zenei stílusok visszaköszönjenek. Így jött létre az első Evilági-nagykoncert, ami után már nem volt kérdéses, hogy folytatjuk, természetesen egy mozgathatóbb, öt-hat fős csapattal. És a csodálatos az a történetben számomra, hogy ebben az érdekesen rohanó meg olykor hűtlen világunkban, habár sokunkat a különböző teendők elszakítanak egymástól, az Evilági mégis mindig össze­hívja ezt a kis társaságot.
– Honnan a zenekarnak ez a furcsa neve?
– Eleinte nem is együttesnevet, hanem az első lemezhez címet kerestünk. Amikor zajlottak a hangfelvételek, párhuzamosan készült a lemez borítójának és szövegkönyvének a grafikája, Ördög Gyárfás Ágota tervezte, és én is próbáltam megfogalmazni, hogy igazából mi történik. Ugye, itt különböző zenei világok találkoznak, ami mind szentgyörgyi, tehát e világi. A munkacím Világok világa volt, különböző világoknak egy világa, Ágotát azonban ez nem győzte meg, igazából engem se. De nem volt jobb ötlet. Nem emlékszem arra a pontra, amikor ez átfordult az Evilági megnevezésre. Tehát egy hosszas vajúdás eredménye lett az Evilági, a csapat létrejötténél viszont már nem volt kérdéses, hogy ezt a nevet visszük tovább.
– Hogyan született a második lemezetek?
– Egy kolozsvári könyvesboltban lapoztam fel Varró Dániel kötetét, és szinte kiugrottak a kezemből ezek a kis mondókák, már a dallamötletek is jöttek. A zenésztársakkal úgy véltük, hogy helye lehet ebben a projektben a gyerekekhez való közeledésnek, és így evilágisan hozzákezdtünk. Az addigi egyszemélyes munkamódszert felváltotta a csapatmunka, ugyanis az első lemezen többnyire az én zenei elképzeléseim valósultak meg. A Dalókát és az utána következőket is már komoly előzetes kísérletezések, közös muzsikálások, dallamkeresések előzték meg.
– Ha jól emlékszem, Varró Dániel az itteni közönségtalálkozóján szembesült megzenésített önmagával. Hogyan fogadta?
– Róla azt kell tudni, hogy nehezen elérhető ember. Miközben készültek a dalok, próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem sikerült. Nem reagált telefonra, e-mailre, levélre, semmire, nem tudtuk beleegyezését kérni, hogy a dalok nyilvánosságra kerülhessenek, ezért nem jelent meg hivatalosan a lemez. Szonda Szabolcsnak viszont megvolt a maga módszere, és rá tudta venni Varró Danit, hogy az egyik Szent György Napokra meglátogasson, így hallhatta először a Bod Péter Megyei Könyvtárban élőben a megzenésített mondókáit. Ültünk később a téren, és mondta, nagyon bánja, hogy azokra a levelekre akkor nem válaszolt, mert nagyon tetszettek neki a dalok, fel is tarisznyáltuk lemezekkel. Jó élmény volt, meg is határozta a későbbi terveinket, azóta is előszeretettel öltöztetjük zenei köntösbe kortárs szerzők verseit. Szeretünk a klasszikus magyar irodalomból is énekelni, de egészen más állapot, amikor egy előadáson maga a költő is részt tud venni, az előadás része tud lenni. Mint Muszka Sándor.
– Közben saját szövegű dalokat is írtatok.
– A Dalóka után érdekes állapot következett. Igen, születtek saját szövegű dalok és újabb versmegzenésítések is, elkezdtük a Kincs című lemezünk felvételét, és akkor találkoztunk Muszka Sándor készülő kötetével. Versei megzenésítésével hamarabb elkészültünk, de mivel a kötetmegjelenés csúszott másfél évet különböző adminisztratív okok miatt, ez a lemez csak a Kincs után jelenhetett meg a kötettel együtt. Így a Kincset tartjuk a harmadik lemezünknek, amely leginkább az első koncepcióját próbálja követni, olyan értelemben, hogy inkább felnőtt közönségnek szól. A Kincs lemezünkkel tartottuk meg a második nagykoncertünket, ami azért jelentős a zenekar életében, mert ritka, amikor nagy zennekari apparátussal játszunk – ennek adminisztrációs és anyagi oka is van.
– Zenésztársaid sokféle projektben vesznek részt, összeszedni sem olyan egyszerű őket.
– A mostani koncertsorozat is jó kis logisztikát igényelt, nehezebb tíz muzsikust öt koncertre összehozni, mint bárki elképzeli. De ha a kommunikáció megfelelőképpen működik közöttünk, akkor nem megvalósíthatatlan. Ebből a tíz emberből verbuválódik minden napra úgymond egy-egy együttes, mert az Eviláginak az az alapelve, hogy a muzsika a fontos, mindig az zenél, aki ráér, aki épp beszervezhető, így jönnek létre a különböző kis Evilági-formációk.
– Muszka Sándor Magyarországon kiadott kötetének mellékleteként jelent meg lemezetek.
– Ez felénk még nem annyira elterjedt, Magyarországon gyakori. A kötete tartalma, és amivel javarészt el is csábított bennünket, eléggé kétélű, ugyanis Muszka Sándor közéleti dolgokról versel. Ő már megtapasztalta a saját bőrén, hogy ez nem mindig hálás – ugyanígy énekelni sem. De – habár tudjuk, hogy a világ ettől oly sokat nem fog változni – mi fontosnak tartjuk, hogy mindazokról a dolgokról, amelyek bennünket foglalkoztatnak, akár énekeljünk is. A lemez záródarabja, a Hajnali ének című nem várt népszerűségnek örvend, sokak szerint a legszebb dalunk. Megannyi kellemes élmény fűz hozzá: felső tagozatos diákjaim a Plugor Sándor Művészeti Líceumban például arra kértek órán, hogy tanítsam meg nekik, de tavaly a maturandus-ünnepségen is ezt a dalt énekelték. Ezek azok a lelket simogató visszajelzések, amelyek igazolják, hogy továbbra is ezen az úton kell járnunk.
– És lett aztán ötödik, illetve hatodik lemezetek is.
– Advent időszakában elkezdtük játszani a Csodavárót, a karácsonyi dalokból építkező műsorunkat. Ezek többnyire közismert népénekek, de van pár kuriózum is közöttük, és úgy illesztettük össze, hogy a karácsonyi történést meséljük el a dalok által.
– Lemezeiteket hol veszitek fel?
– Házi körülmények között készülnek: jó mikrofon, jó hangkártya, jó számítógép kell hozzá, meg egy kicsi fül, hogy hallgatható minőséget tudjunk varázsolni belőle.
– A szigetelt stúdiótermeket akkor felejtsük el?
– Ne felejtsük el, csak nem mindig adatik meg rá a lehetőség.
– Szentgyörgyön van egyáltalán ilyen?
– Nem tudok róla. Termek vannak, a művészetiben most már törekednek arra, hogy a hangos hangszertermeket – dobterem, fúvósterem – szigeteljék, ezek akár hangfelvételre is alkalmasak lehetnének. Mi házi körülmények között vettük fel még ez idáig a lemezeinket, ami azt jelenti, hogy akár otthon a szobában. Ahol, miközben a kicsi leányom rágta a zongorakábelt, addig Gellért nyomogatta a billentyűket, úgy rögzítettük a legújabb, megjelenés előtt álló lemezünket. Felvételeink klasszissal elmaradnak a nyugati stúdióminőség mögött, de nem is az a lényeg, hogy azokkal vetekedjenek, mi arra törekszünk, legyenek annyira hallgathatóak, hogy ne a minőség miatt kapcsolják le a muzsikát. Hiszen ennyi zenei anyag stúdiófelvételére szinte lehetetlen lenne akár támogatókat keresnünk, akár pályáznunk.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy túl sokat alkottok?
– Nem, ámbár volt olyan visszajelzés, hogy kicsit jó lenne leállni, hogy másnak is adjunk teret. De ez egy belső lelki kényszer, ha van amit, akkor dolgozunk, ha nincs, akkor nem erőltetjük. Ha a Fennvaló éltet, és lelkesedésünket megtartja, akkor a következő öt évre is van tervünk. Már dolgozunk is rajta, olyannyira, hogy egy lemezt fel is vettünk idén tavasszal. Szó van arról, hogy akár a karácsonyfa alá is bekerülhet, de erről majd biztosat, ha már fogjuk a kezünkben.
– Hogyan született az ötkoncertes ünnepség ötlete?
– Amikor az évet terveztük, felmerült a kérdés, hogy ezt a félkerek évfordulót hogyan ünnepeljük meg. Szóba jött több lehetőség, és úgy láttuk, hogy az ötnapos koncertsorozat működhet. Nem azért szeretnénk az öt évet ilyen formában megünnepelni, mert nem reménykedünk abban, hogy a tíz évet megérjük – ámbár eléggé jellemző felénk a rövidéletűség a zenei projektekben – , hanem mert ez az az alkalom, amikor számot adhatunk arról, hogy mivel telt az elmúlt öt év az Evilági égisze alatt. Tulajdonképpen összegzés, szinte mind az ötven-egynéhány dalunkat eljátsszuk, ezzel szeretnénk köszönetet mondani a közönségnek. Mert való igaz, az Evilági-történet egy ártatlan kezdeményezésből indult, de most már nemcsak számunkra fontos, hanem úgy látom, mások is szívükön viselik ezt a zenei megmozdulást. Így hát egyfajta felelősség is, hogy vigyázzunk erre az új, most már ötéves életre. És én nagyon remélem, hogy öt év múlva is fogunk találkozni és együtt ünnepelni, ha nem is koncertsorozattal. Ehhez kellenek a drága jó zenésztársak, akikkel emberileg is jól megértjük egymást, és kellenek nem utolsósorban a támogatók, mert nélkülük a kultúra nehezen tudna létezni.