Mint kihalt holdbéli táj, olyan lett a környék, eltűntek a munkások, a gépek, egy szomorú földkotró árválkodik csak tétlenül. Oda már a kisgyermekek öröme is, nem bámulhatják nap mint nap a máskor oly ritkán látott masinák munkáját. Maradt a gond, a kínjukban összevissza közlekedő és parkoló autók, a sárban csúszkáló, gyakorta eleső emberek, az ezreket kiszolgáló, szinte megközelíthetetlenné vált orvosi rendelő, a kicsi piac, hová csak jókora kerülővel juthatnak el a túloldalon lakók, kiknek még a szemét kukába dobása is gonddá vált. Maradt a méreg.
Mikor szeptember utolsó napjaiban szétdúlták az utcát, bizonyára nem is sejtették, hogy ősz, majd tél jön, esővel, sárral. Meg sem fordult a fejükben, hogy hiába az ütemterv, az igyekezet, tájainkon bizony esik, havazik bőven ebben az időszakban. S a város vezetői, miközben rendkívül derűlátón nyilatkoznak – egyikük december végére, másikuk a közeljövőre ígérte, hogy járhatóvá válik –, nem számolnak a fránya időjárással, amely folyton keresztülhúzza számításaikat. Az alapozás elkészült – mondja polgármesterünk, ám a laikus halandó ebből mit sem lát, számára sártenger az utca. Értetlenkedik amiatt is, miért pont ezt a közel sem rossz szakaszt kellett szétverni – a most szétbombázott járdákat alig egy-két éve újították fel, de az aszfaltréteg is elfogadható állapotban volt még – mikor a szomszédban a Benedek Elek utca lassan gyalog is, gépkocsival is járhatatlan.
Az elmúlt napokban Japánban készült fényképek keringtek a világhálón, egy több méter mélyen beszakadt útkereszteződést 48 óra alatt varázsoltak újjá, vezetékestől, alapozással együtt. Nálunk kétszáz méternyi út felújításához nem hetek kellenek, hanem hosszú hónapok, a borúlátóbbak szerint évek. Nem arról van szó, hogy ne javítsanak, újítsanak, de jó lenne, ha ott tennék, ahol valóban szükséges, észszerűen, hogy minél kevésbé nyomorítsák meg az ott lakók életét. Hisz értük kellene történnie az egésznek, nem?