Két évtizede annak, hogy a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban két korosztály a klasszikus zenében is maradandót alkotott. Bár az előzmények nem hiányoznak, a Szerenád és a Reménység zenekar Sebestyén Lajos zenetanár karmesteri „pálcájának” intésére (akik látták már a mester sajátos karvezetői stílusát, értik az idézőjelet is) húsz éve rendszeres szereplői a szűkebb és tágabb haza zenei életének. Sebestyén Lajossal a megtett útról beszélgettünk.
– Az együttes zenélésnek szép hagyománya volt a sepsiszentgyörgyi zeneiskolában, amely 1989 előtt az 1. számú Általános Iskola megtűrt tagozataként működött – kezd a történetbe a karmester. – 1990 szeptemberében indult az önálló művészeti líceum, ’94 októberében Kerezsi János igazgató kért fel, hogy vegyem át az iskola zenekarának vezetését. A felsőbb osztályokban még kevés volt a hangszeres diák, ezért úgy döntöttem, hogy negyedik osztálytól felfelé minden tisztán intonáló tanulót beveszek a zenekarba. Eleinte sok megoldandó problémával kellett megküzdenem. Az iskolának nem volt elég kottatartója, sok gyermeknek rossz volt a hangszere, kevés volt a gyerekek által eljátszható partitúra, ezért főleg saját kezűleg kellett megírnom a szólamokat. Gondot jelentett a délelőttösök és délutánosok közös próbáinak időpontot találni az iskola órarendjében, ezért sokszor a késő esti órákban tudtunk csak zenekari próbát tartani.
1994 őszén Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatója meghívta az alig megalakult zenekart a 90 éves Farkas Ferenc zeneszerző ünneplésére. Ez volt az első fellépésünk. Haydn Medve-szimfóniájából játszottuk a Menüettet és Magyar táncokat a Kájoni Kódexből Farkas Ferenc feldolgozásában. Egy évre rá Kelemen Antal meghívására a 42 tagú szimfonikus zenekar klasszikus miniatűröket játszott a Rétyi Fúvóstalálkozón. 1996 farsangján a megyei könyvtárban tartott Széchenyi-bálra a szervező Daragics Éva közzenét kért tőlem a táncok közti szünetekre. Mivel sokallotta a zenészek számát, 25 főben egyeztünk ki, de ez a válogatott zenekar nem léphetett be a bálterembe, míg valami fantázianevet nem találtunk neki, mint a bál minden résztvevőjének. Végül Kónya Ádám javaslatára Szerenád néven vonultunk be a bálba és később a szentgyörgyi közönség tudatába is. Mivel az iskola dísztermét akkortájt hosszú időn át tatarozták, Kónya Ádám névadó keresztapánk felajánlotta a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termét koncertteremnek, amíg az iskola díszterme elkészül. Ezt a lehetőséget azóta is kihasználjuk.
Két hónap múlva a Szent György Napokon már a polgármesteri hivatalban zenéltünk a testvérvárosok képviselőinek. Olyan sikert arattunk, hogy a magyarkanizsai polgármester meghívta a zenekart városuk 900. évfordulójának megünneplésére. Bevezetőként a polgármester úr elvitte a zenekart Újvidékre, ahol a plébániatemplomban zenélhettünk. A háború küszöbén álló országban élő magyar gyülekezet zokogva hallgatta szomorúbb zeneszámainkat, ami életre szóló fájdalmas élményt jelentett számunkra. Magyarkanizsán is elsöprő sikerrel szerepeltünk.
Ezután nagyon sok felkérést kapott a Szerenád zenekar: Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala szintén testvérvárosi alapon elküldött a kiskunhalasi szüreti sokadalomba. A Kézdivásárhelyi Tanítóképző Főiskola felkérésére a Bod Péter Napokon a Vigadóban zenélhettünk. Felléptünk kétszer is a bikfalvi falunapokon, Illyefalván, a Mentálhigiénés Nemzetközi Konferencia záróünnepségén a KIDA-központban, más alkalmakkal pedig a Várban és a templomban. Aztán következtek távolabbi meghívások is, Kolozsváron a Báthory Napokon 600 diáknak muzsikálhattunk, szólistánk az akkor még kilencedikes Szőcs Botond volt, aki mára már elismert zongoraművész.
Az évente mintegy két tucat fellépést hosszú lenne felsorolni, íme néhány fontosabb pillanat: a Sepsiszentgyörgyi Speciális Iskolában rendszeresen vendégszerepeltünk karácsonyi műsorral, gyermeknapokon és a másság jegyében szervezett megyeközi táncversenyek alkalmával. A Váradi József Általános Iskola meghívására többször tartottunk hangszerbemutatóval egybekötött koncertet a kisiskolások számára. Szentegyházán a Fili Napokon szintén többször szerepeltünk, nemrég Haáz Sándor, a Gyermekfilharmónia jól ismert karmestere felemlegette, hogy első ottani fellépésünkkor az alig kétéves Szerenád zenekar eljátszotta Mozart nagyon igényesnek tartott Titus-nyitányát. Emlékezetes maradt a zenekar számára az a nőnapi közös koncert is, amelyet a Művészeti Népiskola Zágoni Fúvószenekarával együtt tartottunk Musát Gyula karnagy meghívására. Sipos Zoltán felkérésére a Szerenád zenekar megalakulása óta minden év december 17-én részt vett a Szent József-templomban a temesvári forradalom hősei előtt tisztelgő hangversenyen.
Filip Ignác fuvolaművész, egyetemi tanár ajánlására tízszer is meghívták a Szerenád zenekart a Vendégségben Budapesten Nemzetközi Ifjúsági Táborba. Ez a tábor a világ magyar ifjúsági együtteseinek találkozóhelye, különleges helyszíneken szerepeltünk: a Nádor Teremben, a budapesti bazilika lépcsőjén, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, a Lánchíd hídfőjénél, ezenkívül Pécsen, Széphalmon, Lendván, Gombaszögön, a Művészetek Völgyében, Taliándörögdön. A kiszállások azt is hozták, hogy a diákok barátságokat köthettek hasonló együttesek tagjaival. Ezekbe a táborokba elkísért több fiatal tanár kolléga is, akik valamikor maguk is a Szerenád tagjai voltak, például Sebestyén-Lázár Enikő, a Szerenád egykori brácsása, aki intézményvezetőként később is lelkes támogatója maradt a zenekari muzsikálásnak. Voltak kimagasló versenyteljesítményeink is. Nyíregyházán a Pro Archi Nemzetközi Zenekari Versenyen a preprofesszionális kategóriában a 16 tagú Szerenád első díjat szerzett. Egyetemi tanulmányainak végeztével nagy segítségemre volt Lőfi Gellért tanárkollégám, aki már kisiskolásként a zenekar alapító tagja volt. Az utóbbi években felváltva tanítottuk a műveket és vezényeltük a Szerenádot.
A kamarazenekar létszám- és színvonal-követelményeit betartani már a kezdetektől nehéz volt, így azok számára, akik kimaradtak a Szerenádból, már 1996 októberében létrehoztam a kezdők zenekarát Reménység néven. Abban reménykedtem, hogy hamar megtanulnak tisztán játszani, a gyermekek pedig alig várták, hogy a Szerenád zenekarban zenélhessenek. Ez az együttes, amelyet a Szerenád utánpótlásának szántam, nagyon rövid idő alatt színpadképessé fejlődött, még a város vezetése is felfigyelt rájuk. Az utóbbi években a sepsiszentgyörgyi zenei évadzáró koncertjén a Plugor Sándor Művészeti Líceum kórusaival és hangszeres együtteseivel együtt lépett fel, nagy tetszést aratva a közönség körében.
A zenekarok sikeres működéséhez hozzájárult a zenetanár kollégák munkája is, akik közül sokan szorgalmazták, hogy tanítványaik minél hamarabb tagjai legyenek. Mind a Szerenád, mind pedig a Reménység zenekar a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceum együtteseként igyekezett eleget tenni a város intézményei részéről érkező valamennyi felkérésnek. Mindkét zenekar előadásaival a klasszikus zenét akartam hozzáférhetőbbé tenni mind a tanítványaim, mind pedig a közönség számára.
