Kiss Géza tizenhárom évig dolgozott a kézdivásárhelyi téeszben, majd az akkori szokások szerint mint aktív, tettre kész fiatalembert szülőfalujába, Esztelnekre, a „leggyengébb” gazdaságba helyezték – avat be a régi idők történéseibe, és azt is elárulja, hogy egészségi okokra hivatkozva nem akarta elfogadni az  állást (egy brassói főorvos egyenesen a rövidesen bekövetkező halálát vetítette előre). De két év után, a hetvenes évek végén a „szelíd” kényszer hatására mégis Esztelnekre került.
Már akkor úgy gondolta: ha már itt vagyok, valami maradandót kell alkotni. Így építtette a mai nadrággyár főépületét, de több, a téesz keretében tervezett újítás is (például a fonott bútorok alapanyagát képező nemesszil-ültetvény kísérlete) az ő nevéhez fűződik. Az orvosok azonban stresszmentes életet javasoltak, így az akkor már kétgyermekes család – felesége, Katica szintén kézdivásárhelyi – az elköltözés gondolatával foglalkozott. Ez egy nagyváradi sikertelen kísérlet után, egy temetési utazás kapcsán valósult meg. A dalmandi mezőgazdasági kombinát vezetői aztán a gazdálkodásba már jártas szakembert az alsópéli állami gazdaság állattenyésztési ágazatának vezetésével (igazgatóhelyettes) bízták meg. Képletesen szólva, egy temetési ruhában kezdtek új életet.

Új otthon
Az addig veszteséges ágazatot nyolc hónap alatt nullába hoztam – emlékszik vissza Kiss Géza, akire aztán az egész állami gazdaság vezetését akarták rábízni. Nem vállalta, mint ahogy az 1993-ban induló magánosításban sem kívánt részt venni. Inkább egy induló adventikoszorú-üzlet kapcsán jött az ötlete, hogy szárazvirág-kötészettel lehet és érdemes foglalkozni. A szintén háromszéki Nagy Lajos, az erdészeti hivatal egykori főnöke már Németországból irányított hasonló magyarországi termelést. Kiss Géza 1994-ben indított cége ennek a hálózatnak lett beszállítója.
Szekszárdon kezdték, a drága bérletárak miatt a tolnai selyemgyár ingatlanjaiba költöztek, majd szintén kényszerűségből önállóan kezdte építeni a nyugat-európai üzleti kapcsolatokat. Akkor még a két Németország a Balatonon „találkozott” – ahogy Kiss Géza fogalmaz –, a belső piac mellett az ottanit is megcélozta. Sőt, tanuló lányát Németországba küldte nyelvet és szakmát, virágkötészetet tanulni. A közgazdasági egyetemről Leonardo da Vinci pályázati ösztöndíjjal Hollandiába kerülő lánya révén pedig a holland kapcsolatok indultak el, és azóta is tartanak.
Igaz, nem volt könnyű megbízható partnerre lelni, a mindenféle természetes anyagból készült koszorúkkal, emléktárgyakkal megrakott személyautóba ülve apa és lánya mindenre elkészülve utazott Hollandiába. A keresés végül egy hétig tartott, az akkor megtalált partnerrel tizenhét éve tart a gyümölcsöző kapcsolat. Azóta is közel félszáz embernek tudnak folyamatosan munkát biztosítani, jelenleg 35 alkalmazottja van a cégnek.
Olyan jellegű bérmunkát végeznek, amely a kreativitást, az új anyagok és termékek bevezetését is lehetővé teszi. Ha valamit én kitalálok (példaként egy betegség által megtámadott fenyőfaág díszítést mutat, amit egyik hazai útján pillantott meg), elkészítem a mintát, kiküldöm, s ha tetszik, megrendelik – magyarázza. Mostani újítás például, hogy félbe vágott lucfenyőtobozokból állítják össze a koszorúalapot, arra kerül a moha, illetve az egyéb díszítés. Egyébként egyfajta kölcsönös kizárólagossági szerződést is kötöttek a holland partnerrel. A cég forgalmának méretére utal, hogy csak fenyőtobozból évente 100–120 tonnát dolgoznak fel. A kiegészítők javát is – például a cickafarkat, zabot, zergeszarvat stb. – Magyarországon termeltetik, az egzotikus alapanyagokat a holland partner szállítja.
A fentieken kívül a Nemere-Silvano Kft. száraz virágkötészeti szakképzéssel bővítette tevékenységét, a Kovászna megyei munkaerő-ügynökséggel közösen például sikeres képzést tartott itthoni szakembereknek.

Védett műhely
A virágkötészet, a jobbára száraz virágból, fenyőtobozból, ágakból, termésekből, a legkülönbözőbb természetes anyagokból kézzel készülő termékek azt is lehetővé tették, hogy csökkentett munkaképességű embereket foglalkoztassanak. Ezért Kiss Géza üzeme – az itthoni szóhasználattal élve – védett műhely, ami azt is jelenti, hogy évente közel 25 millió forintos támogatást tud igénybe venni, természetesen pályázati úton, ami az árbevételi forgalmat növeli. Ez azonban azt is jelenti, hogy az összes alkalmazott legalább háromnegyedének kötelező módon megváltozott munkaképességűnek kell lennie. Természetesen a munkafeltételeket is ehhez kell szabni, úgy kialakítani a munkafolyamatot, hogy például a kerekesszékes is tudjon megfelelő módon közlekedni.

Ingatlanok „szorításában”
Kiss Géza ingatlanbefektetőként is „kipróbálta” magát. Igaz, ezt is egyfajta kényszerűségből, hiszen az ipari hasznosítású épületet megvásárolva nem csupán a termelő műhelyeket, raktárakat, hanem családja életterét is ki kellett alakítania. Így nemcsak felújította, hanem igazi termelőbázissá, és az időközben ötfősre bővült családnak otthonná fejlesztette az egykori gyártelepet. Hatalmas, háromszintes épület ez, közel ötszáz négyzetméter alapterülettel, amelyben a termelési-raktározási tevékenység mellett 17 lakható szobában összesen hatvan embert tudnak elszállásolni. Természetesen étkezőt, társalgót is kialakítottak, a város csendes övezetében fekvő épületegyüttest közel fél hektáros park, arborétum veszi körül. Kiss Géza azonban időközben sem dőlt hátra, a közelben megvásárolt egy volt szovjet laktanyához tartozó telepet, az épületeket felújította, műhelyeket, raktárakat, illetve lakosztályt és vendégszobákat alakított ki, januártól már az egész termelés az új telephelyen történik.
Ami pedig a jövőt illeti: közel hetvenévesen, két szív- és egy agyinfarktus után Kiss Géza azt tervezi, hogy felkészül a Tolnától alig 13 kilométerre, Pakson készülő megaberuházásra, az új atomerőmű építésére, amelynek során az ingatlanja értékes szálláshely lehet. Ehhez keres – akár hazai, székelyföldi –  beruházókat.