Advent a felkészülés ideje, hogy méltón tudjuk fogadni, egyáltalán alkalmasak legyünk befogadni a visszatérő, megújuló fényt, méltóvá váljunk a karácsony átélésére, megünneplésére. Különösen fontos ez ma, amikor az ünnepek elvesztették jelentőségüket. Pedig ha minden nap, időszak egyforma, akkor elveszti értelmét. Ha a vasárnap olyan, mint a hétköznap, az elrontja a hétköznapot is, mert a mindennapok üressé, sivárrá válnak. A napok folyása monoton szürkeségbe olvad, és vele a lelkünk is, ha már nem tudunk az idő egyformaságából kiemelkedő ünnepeket ülni. Ünnepeket, amelyeken valami nagyobb tör át, a teljesség értelme ragyog át, mert az ember tudja, hogy az Isten megérintette. Az ünnep megvilágítja a többi időszakot is. Más minőséget ad neki.
Az ünneplés elválik a mindennapoktól, felemelni, önmagán túlra akarja vezetni az embert. Az ember kezdettől fogva ünnepelt, ebben fejezte ki személyes vagy közösségi élete egy-egy eseménye fölött érzett örömét vagy bánatát, hogy általa új életerőt nyerjen. Tette ezt azért, hogy az ilyen eseménynek ünnepnappá tételében valójában önmagához jusson, az igaz emberséget megvalósítsa, hogy aztán új erővel élhessen és dolgozhasson tovább. Az ünneplésben az ember tudatosan töri át hétköznapjait, hogy azután képes legyen megbirkózni velük. Az ünneplésben az élet forrásából iszik. Belemerül élete tulajdonképpeni titkába, amely az ünnepi alkalomban mutatkozik meg, mint például egy ember születése, esküvője vagy népe történetének valamilyen fontos eseménye. Az ünnep az embert a gyökereivel kapcsolja össze, amelyekből táplálkozik. Ha az ember megtagadja saját múltját, elfojtja emlékeit és történelem nélkül él, megbetegszik, gyakran depresszióssá válik. Bár az emlék a múltba tekint, mégis új távlatokat nyit a jövő felé. Megmutatja, mire vagyunk mi is képesek.
Ezért létfontosságú az ünnepek megünneplése, mert ezek adják az élettel való megbirkózáshoz szükséges erőt. De nem ünnepelhetünk tetszés szerinti ünnepeket. Valódi ünnep csak az, amiből élhetünk, amiben olyasvalami jut kifejezésre, ami önmagunkat és életünket új színben láttatja, új létérzést nyújt. A régi korok emberei számára csak akkor volt igazi ünnep, amikor Istent és az Ő tetteit ünnepelték. A teljesen profán ünnepet elképzelhetetlennek tartották. Az ünnep, amelyet azért ünneplek, mert éppen kedvem szottyan hozzá, vagy egy összejövetel, amelyre másokat is meghívok, nem felel meg a régiek ünnepről vallott felfogásának. A korábbi korok emberei az ünneplésben önmagukon túlra, Isten egy-egy tettére, az üdvtörténet eseményeire utaltak. Az ünnep által az üdvtörténet eseményében akartak részesülni. Az ünnep által akartak újjászületni. Isten tettének ünneplésével újból igaz emberekké akartak válni, olyan emberekké, akik tisztában vannak méltóságukkal, gyökereikkel, akik nem ezekről megfeledkezve élnek, és így a mindennapok sürgés-forgásában bensőleg kiszáradnak.
Az ókorban az ünnepben nemcsak a történelem, hanem a természet eseményeiről is megemlékeztek. Megünnepelték a tavasz kezdetét, a téli napfordulót, a vetés és az aratás ünnepeit. A természet életében az ember kezdetektől fogva saját életének törvényeit ismerte fel. Ahogyan a természet virágba borul, majd meghal, úgy van az emberrel is. Miközben a természet halálát és újjászületését ünnepli, elfogadja saját sorsát és kibékül vele. Az egyházi év összekapcsolódása a természet ritmusával gyógyító hatású számunkra. A körülöttünk folyó történésben szimbolikusan jelenik meg, ami bennünk is lezajlik. Részei vagyunk a természetnek. Jót tesz, ha igent mondunk rá és együtt élünk vele. Épp napjainkban, a természet egyre teljesebb tönkretétele és kizsákmányolása korában indíthat bennünket a természet iránti új felelősségre a természet ritmusának elfogadása, amelyre az egyházi év is hív. Akár akarjuk, akár nem, függünk a körülöttünk zajló eseményektől, az évszakoktól, a természet állapotától. Aki az egyházi év ünnepein keresztül bekapcsolódik a természet ritmusába, új viszonyba kerül a természettel, így másképpen fog viszonyulni hozzá. Egynek érzi magát vele, részt vesz életfolyamatában és új, egészséges létérzés keríti hatalmába.
Adventre készülünk. Mit is jelent az advent szó? Advent, Adventus Domini = az Úr eljövetele. Röviden: Úrjövet. Advent az Úr kegyelemhozó eljövetelére, a karácsonyra való felkészülés időszaka. Nem véletlen, hogy ezt a külső, belső természettel való összhangban a téli napfordulón ünnepeljük. A nap és Jézus Krisztus analógiás kapcsolata néphagyományunkban is ismert.
Advent az önvizsgálat, a megtisztulás ideje, hogy méltóan tudjuk fogadni, befogadni ezt a megszülető fényt, szeretetet. Ahogyan karácsony után a természetben újjászületik a nap, hosszabbodnak a nappalok, növekszik a világosság, úgy szülessék meg, és növekedjék bennünk is a krisztusi fény és szeretet!
Nemzetünk életében is adventet élünk. Várjuk a sötétség végét, a fény megszületését. Míg a természetben ez embertől függetlenül bekövetkezik, nemzeti szinten nem történik meg magától. A nemzet mi vagyunk, és ha bennünk nem születik meg a fény, nem születik meg Krisztus, akkor nemzetünk életében sem kel fel a nap, nem lesz új év.

Kováts Zsolt