Az egyikben az áll, hogy kötelező a betegek kórlapjait teljes adatokkal elektronikusan is felvezetni, hogy ellenőrizhetőbb legyen, a másik arról szól, hogy a kórház menedzsere nem hagyja jóvá a tüdőbetegek ellátásához kellő anyagszükségleti kérést. Oda a hétvége, lesz, amin vacillálnom. Ha az elsőt aláírom, átlépem az orvosi titoktartási eskümet, mert betegeim adataihoz és magántitkaihoz fognak hozzájutni olyan emberek, akiknek semmi joguk sincs ehhez; másodsorban pedig még jobban telítődik a munkaidő, eddig sem jutott elég idő a betegre, ezután ugyanvalóst nem fog. Joguk van ehhez? Úgy néz ki, hogy igen: csupa kamera az életünk, kamera a munkahelyen, kamera az utcán, miért ne lennének kíváncsiak lassan a belső lelki életünkre is?!
A második akta még bonyolultabb, mert egyszerűen nem tudom megérteni a lényegét, éspedig azt, hogy ez év keserves költségvetése után, amely az előzőnek a fele sem volt, és a tüdőgyógyász-hálózatnak a fenntartására még októberig sem lett volna elég, csak hosszú utánajárás révén sikerült pótlást kicsikarni Bukaresttől, persze részletes megindoklás alapján, amit természetesen minden illetékesnek alá kellett írnia, még a menedzser úrnak is, aki most újabb alátámasztást kér, amit ha elkészítek, a felhasználási időből rég kiszaladok, és búcsút inthetünk a pénznek...
Nyelem a rám erőszakolt keserűség bájitalát, összerándul a gyomrom és a torkom. Vajon ez csak a személyem elleni antipátia következménye? Vagy jól megfontolt, óvatos előrelátás? De rögtön belém nyilallik, hogy a nyáron ugyanez történt az európai segélyszervezetektől kapott ingyenes számítógépekkel és laboratóriumi felszereléssel, hogy az ország utolsó megyéje voltunk, akik méltóztattunk rábólintani az elfogadásra, azt is külön a megyei tanács alelnökének közbenjárására. Elborul az agyam: egyéni érzéseket előbbre helyezni, mint az ebadta nép érdekeit?
Fejemben gondolatok tolonganak, mindegyik helyet akar kapni, hogy aztán egy végső, szomorú képben a felszínre törjön. Látom lelki szemeimmel a keserves szocialista hétköznapokat, benne reggelente az iskolába igyekvő nebulókkal, akikből fültépve és megtaslizva is becsületes felnőttek váltak, hála az akkori, kőbe vésett családi szokásoknak és a köztiszteletnek örvendő tanárok hozzáállásának, akik felkészítették őket az életre... Látom a hatvanas-hetvenes évek orvosi karát, a szorgalmasan nyüzsgő iparosokat és kereskedőket... Aztán a betoppanó újkor szellemét, aki szétverte a családokat, elvette öncélúan a miénket, hogy privatizálja. Gyáraink, üzemeink szépen magánkézbe kerültek, majd lassan mind halálra ítéltettek, és Ők a hegyen túli Őkkel mindehhez adták kezük írását, mert mi felhatalmaztuk erre. A megmaradt munka nőtt, a bérek csökkentek, és rá kellett ébredni, hogy már nincs idő a családra, egy könyvre, nincs idő a gyermekre, csupán egy kevés hazugságot sugárzó tévéadásra, s aztán megint jöhet a munka. Ők pedig nem gondoskodtak munkahelyekről, kell menni külföldre; talán nincs is család, ahonnan nem hiányzik az apa, a férj vagy az anya vagy mindkettő, és csendesen szétszóródtunk Európában. Szent ünnepeinken még összegyűlünk, aztán majd ez is a feledés homályába vész, és marad a keserűség és az elválások búcsúkönnyei. Ők pedig nézik ezt némán, miközben készülnek a rövid és hosszú távú stratégiák, aszfaltozott utcák, kórházak. Iskoláink sorvadnak, szellemiségünk hanyatlik, számunk apad, az orvos elfelejti azokat a szavakat, hogy odaadás, szeretet, türelem, és ki is törődik már az alamizsnán tengődő nyugdíjas bácsikával, nénikével: ők már a társadalom elfelejtett kirekesztettjei. Csupán annyi a szerencse, hogy állnak templomaink, még van hitünk, és a sajtó is még a miénk...
Gondolataimból az utcán rohanó mentő szirénázó hangja ráz fel. Szeretnék derűlátó lenni, nem tudok. Legjobban a lelkem fáj, de remélem, hogy majd egyszer ránk tekint az Isten, felébreszti bennünk a tudatot, hogy mind a gyermekei vagyunk, és ad majd annyi erőt mindenkinek, hogy saját lelkében rendet teremtsen... Az idő kereke pedig forog, jön december, választások, majd karácsony szent ünnepe és szilveszter... Adj, Istenem erőt és egészséget, hogy fájdalmainkat tudjuk szóba önteni és orvosolni. Adj szeretetet és józan észt nemzetünk feltámadásához 2017-ben.
Sipos András