Valamennyi koncert alkalmával az életét éli újra, az aktuálpolitikai utalásokat pedig kerüli dalaiban. Az „örökzöld” Zoránnal kisebbségi identitásról és a Leonard Cohennel való rokonságáról is beszélgettünk.
– Koncert közben figyeli a közönségét?
– Hogyne, az első sorokban ülőkkel sokszor még össze is akaszkodik a tekintetünk. Fontos látni, hogy miként hatnak a dalok, mennyire vagyunk egy hullámhosszon, hiszen jórészt egyes szám első személyben írt dalokat énekelek. Ezekben a szerzők – többnyire testvérem, Dusán és Presser Gábor – életem történéseit, fájdalmait, örömeit írták bele, minden előadás alkalmával újraélem őket, mindig másként. A Volt egy tánc szövegében „a mama az ablakban állva újra évekig apámra várt” rész mindig a gyerekkoromat hozza vissza. Apámat, akit titkos tárgyaláson börtönre ítéltek, két évig nem tudtunk róla semmit, és a mamámat, aki ennek ellenére eltökélten várta. Amikor arról énekelek, hogy mindent eladtunk, ami csak mozdítható volt otthon, az is valóság volt. Sőt, hogy segítsek a családi kasszán, tizenegy-tizenkét évesen keménypapírból könyvjelzőket készítettem és az osztálytársaimnak árultam néhány forintért.
– Ha mindezeket az utalásokat érteni is véljük, aki nem ismeri az ön pályáját, legfeljebb a nevéből következtethet szerb származására. A hovatartozást igen fontosnak tartó, azt erőteljesen meg is élő erdélyi magyar számára mindez furcsa. Miért nem szokott beszélni róla?
– Talán a különleges családi helyzetünkből fakadóan. Politikai emigránsok voltunk, testvéremmel, Dusánnal nem is Magyarországon születtünk, ezért aztán nem csöppentünk tipikus kisebbségi létbe. Mert hát többek között attól kisebbségi valaki, hogy van egy anyaországa, amelyben a többség nem az ő nyelvét beszéli. Ahol folyamatosan harcra kényszerül az életben maradásért – ideértve a kulturális, politikai, társadalmi szempontok összességét. No meg nagy csatát kell vívnia az asszimilálódás ellen is, hiszen a kisebbség többnyire védi a saját létét. Nekünk viszont nem kellett megküzdenünk az identitásunkért: Belgrádban születtünk, apám diplomata volt, kisgyerek voltam, amikor 1949-ben Budapestre kerültünk, eredetileg csak két évre, ahogy a diplomaták életében lenni szokott. A történelem azonban másként akarta, az alakuló szocialista tábor tagjai kiközösítették a jugoszláv vezetőt, Titót, aki nem akart a Sztálin diktálta feltételek között élni. Jugoszlávia ugyanis mindig büszke volt, hogy nem külföldi csapatok szabadították fel – még ha az angoloktól az oroszokig sokan segítették is. Mi ama bizonyos varsói döntés következtében ragadtunk Magyarországon. A hetvenes évek elején adódott ugyan még egy esély a hazatérésre, amikor egzisztenciális szempontból talán a szüleink is újra tudták volna kezdeni, de a mi zenei pályánk, az enyém és a Dusáné akkor már elindult, s annak megszakítását a szülők sem akarták megkockáztatni.
– Milyen mértékű önben a szerb kultúra hívása? Zenéjében legfeljebb nyomokban lehet felfedezni...
– Kétségtelenül kevés nyoma van. Talán mert lényegében soha nem kellett megküzdenünk a szerbségünkért. Evidencia volt számunkra, a család valamennyi tagja belgrádi származású, jól beszélünk szerbül, életünk megkérdőjelezhetetlen része volt az azonosságtudat és a nyelv. Ha megkérdeznek, mennyire érzem magam szerbnek, illetve magyarnak, azt szoktam mondani viccesen – alighanem „loptam” valahonnan, nem valószínű, hogy az én költésem lenne –, hogy száz százalékig vagyok szerb és száz százalékig magyar. A zenénk mégis közel kétszáz százalékig magyar lett, holott az akkoriban az egész világot megmozgató angolszász zenén nőttünk fel. Egy ideig még akkor is azt utánoztuk, amikor már saját zenét kezdtünk írni.
– Ha a szerb zene nem is, a nemrég elhunyt Leonard Cohen hatása egyértelmű. Miből fakad ez a mintavétel: lelki rokonságból?
– Sokkal egyszerűbben működnek ezek a dolgok, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Cohen dalait valószínűleg akkor is szeretném, ha nem lennék zenész. Nekem ugyanis fontos, hogy egy dal szövege szóljon is valamiről. Közös az ízlésünk, nem véletlen hát, hogy hasonló zenét kezdtünk játszani. Az viszont véletlen volt, hogy amikor a 2011-ben megjelent Körtánc – Kóló című lemezemre elkészült nyolc szám után hiányolni kezdtünk egy tempósabb dalt, Dusán elővett a fiókból egy másfél-két évvel korábbról származó szöveget. Miközben írta, egy nem létező kólót hallott. Odaadta a szöveget Presser Gábornak, aki simán lejátszotta, mintha partitúra állna előtte. Kivételesen ihletett pillanat volt. Amikor ezek után megkérdezték tőlem, hogy miért épp most nyúltunk vissza a gyökerekhez, nem tudtam mást mondani, mint hogy a dolog nem tudatos, mindez folyamatosan bennünk lehetett.
– A dalok többsége hasonló módon nélkülözi a tudatosságot?
– Egyetlen dalom sem született úgy, hogy valamilyen téma diktálta volna, de a többségük mögött maguktól értetődő történetek vannak. Esetünkben általában előbb a zene születik meg, arra ír Dusán szöveget, így egyszerűbb, természetesebb. Egy-egy dallamívre könnyebb találni egy jó szót, mint egy karakteres szövegrészre ritmikailag, hangmagasság szempontjából is illő dallamot. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Presser dalainak és Dusán szövegeinek „csak” előadója vagyok. Az utolsó szó persze az enyém, hiszen ők is tudják, hogy végső soron én viszem vásárra a bőrömet.
– A testvérével való alkotói kapcsolata egészen különlegesnek tetszik...
– Nem győzöm hangoztatni, mekkora szerencse az életemben, mennyire a sors kivételes adománya, hogy dalaim szövegét olyan ember írja, aki minden porcikámat ismeri. Az sem mellékes körülmény, hogy hasonlóan gondolkodunk az élet fontos kérdéseiről is. Dusán pontosan „érez engem”, ezért akkor sem tud tévedni, ha nem egyeztetünk a dalszövegek tartalmáról. Pressert a metrós korszakomból ismerem, ő még javában Omegázott, de már akkor mondogatta, hogy nekem inkább egyedül kellene csinálnom valamit. Dusán az első perctől kezdve mellettem állt, sem a magánéleti, sem a változó zenei korszakok nem befolyásolták a kapcsolatunkat.
– A Zorán-dalok többnyire értékekre figyelve születnek, nem pedig trendekre „válaszolva”. A Boldog idők című viszont mindenképpen kivételnek számít, annyira a rendszerváltás káoszáról, illúzióiról szól és azok összeomlásáról, mintha egy bizonyos évfordulóra készült volna.
– Többnyire kerüljük az aktuálpolitikai témákat, mert megkötik az embert. Néhány dalunk esetében azonban felidézhető a kor, meghatározható a születés ideje, mint például a Boldog idők esetében a rendszerváltás. Az érzet azonban legtöbbször ott van a sorok között, és majdnem mindent meghatároz.
– Ül egy ember egy szál gitárral a színpadon, és vásárra viszi a bőrét. Mindig jól érezte magát ebben a szerepben?
– De hiszen az egész műfaj így indult: ül egy ember egy gitárral. Ez a műfaj jellegzetessége. Sőt, ha igazán korhűek akarunk lenni, akkor így hangzik: egy srác egy gitárral. Majdnem mindenki így kezdte.
– Egy-egy régi zenei ikon fellépése szánalmat kelt, mások még mindig úgy szólnak, mint a harminc-negyven évvel ezelőtti fénykorukban. Ön hogyan és mit tesz annak érdekében, hogy ne érezzünk semmiféle fáradtságot?
– Szerencsés vagyok: szüleim 18, illetve 19 évesek voltak, amikor megszülettem, idősebb korában apám húsz évet is bátran letagadhatott volna. Ugyanakkor nagyon szeretem, amit csinálok, a zenélés örömforrás, egyetlen pillanatig sem érzem fárasztónak, alig várjuk, hogy összejöjjünk, várjuk a következő koncertet. Azokon, akik többéves kihagyásokkal állnak össze, közben meg egyetlen hangot sem énekelnek, már a korrepetálás sem segít. Folyamatosan járok amolyan karbantartási hangképzésre, s ha néhányat kihagyok, máris érzem a hiányát. A mázli önmagában nem elegendő, tenni is kell a siker érdekében.
Sztevanovity Zorán
Előadóművész, zeneszerző, gitáros, énekes, Belgrádban született 1942-ben. Szülei diplomáciai szolgálatban kerültek Magyarországra 1948-ban, Zorán azóta is Budapesten él. A budapesti Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd 1960-ban felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára. Öt szemeszter elvégzése után döntött úgy – öccsével, Dusánnal együtt –, hogy a műszaki pálya helyett inkább a zenélést választja. A beatkorszak hajnalán, 1960-ban Dusánnal megalapította a Zenith együttest, amely nevét nem sokkal később Metróra változtatta. Rövid ideig a Taurus Ex-T basszusgitáros-énekese volt, majd Nyugat-Európában, a vendéglátóiparban zenélt. 1974-ben tért haza, szólóelőadóként próbálkozott, hagyományos táncdalokat is énekelt. 1976 óta dolgozik közösen Presser Gáborral, először egy kislemezt jelentettek meg, majd 1977 tavaszán az első nagylemezt. Pályája során közel 40 lemeze, illetve albuma született, az utóbbi öt évben kiadottak: Zorán-antológia (2010), Körtánc – Kóló (2011), Aréna 2011 (2012), Egypár barát (2013) – duettalbum. Díjak, kitüntetések: Ezüst Gitár-díj (1967), Nemzetközi Dalfesztivál – II. díj (1968), Liszt Ferenc-díj (1982), EMeRTon-díj (1987), A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje – polgári tagozat (1994), Arany Európa-életműdíj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2005), Kossuth-díj (2006), Prima Primissima-díj (2006), Pro Urbe Budapest-díj (2009), Lyra-díj.
