Mi, kelet-közép-európaiak már egy olyan unióba léptünk, ahol a politika elbeszélési módján egy új morális kód őrködött – egyre hatékonyabban. Csak fokról fokra ébredt rá a meglepetéstől megkövült, felkészületlen, a nyugati média és politika tolvajnyelvében járatlan kelet-közép-európai polgár az új „erkölcsi parancsolat” erejére, amelyet az atlanti gazdasági, kulturális és politikai elit többsége érdekből vagy meggyőződésből már rég magáévá tett.
Atlantistának az Egyesült Államok értelmezéstiltó média fősodrát és az őket utánzó nyugat-európai megmondó elitet tartjuk. Demokratikus liberalizmusnak nevezik világukat, de politikusaik azzal szembesülnek, hogy az igazi hatalom csak ritkán, négy-öt évente van a népnél (a választóknál) – ha annak többsége észnél marad a médiahangorkán közepette. (Lásd Trump győzelme vagy François Fillon első helyre jutása a franciaországi jobboldali előválasztásokon.)
Az átmeneti jólét elégedetté teszi a nyugati állampolgárt és tunyává a civilt. Az elégedettség konzerváló hatású, és akadályozza a mindenkori baloldalnak – e dinamikus politikai elemnek – az egész emberiséget célzó utópisztikus tervét. Az újerkölcs hirdetésével új embert akar faragni, akár annak idején a kommunista ideológia és kiötlött kódjaik varázspálcájával változtatnák meg mindennapjaink. Előírnák, hogy miket gondoljunk az élet nagy dolgairól – amelybe ők biztosan nem tartoznak bele.
E közveszélyes jelenséget a legjobban Alain de Benoist francia filozófus, eszmetörténész elemezte 2013-ban Párizsban megjelent – és magyarra még mindig le nem fordított – A jó démonai című művében. Őt is felháborítja, hogy a hivatalos liberális újerkölcs rendre áthág azokon az erkölcsi tanításokon, évszázados szokásrendszereken, melyek segítségével például mi, kelet-közép-európaiak, átvészeltük a kommunizmus „új embert” formáló pokoli évtizedeit.
Az elképesztő adócsalások évszázadában, az államszuverenitás alávetésének évtizedeiben az új morális rend hirdetői, miután az otthoni ellenvéleményt sikerült távol tartaniuk világmegváltó mikrofonjaiktól, kameráiktól, a belépő keletiekre is kiterjesztenék utópiájukat. Annál is inkább, mert errefelé még erősebb a valláshoz, a hagyományhoz és a hazához való ragaszkodás ereje. A szülőföld, a becsület, a család, a bátorság, a közösségi szolidaritás e tudatmérnökök számára nevetséges, túlhaladott, kigúnyolandó és megvetendő mítoszok, melyeknek távozniuk kell a közbeszédből, a közgondolkodásból, oda, ahová valók: a fura és érthetetlen őseik mellé, a temetőbe. Terveikhez erős jogi és médiatámogatást kapnak. Ráadásul az uniót akarják felhasználni nyomásgyakorló eszközül ideológiájuk elfogadtatásához.
A nyugati baloldaliak a második világháború után becsülettel harcoltak a kapitalizmus ellen, amely akkor még többnyire hazai és részben patriarchális jellegű volt. Ám miután a hőn imádott, mintaadó birodalmaik, a Szovjetunió és a maoista Kína kilehelték lelküket, más szentek után néztek. Felfedezték a kapitalizmus forradalmi oldalát, s benne az új modellt, amelyet asszociálni lehetett a liberálisok individualista filozófiájával: a sikeres vállalkozót, az (adó)paradicsomba jutott bankárt, a tágra nyílt társadalom révbe jutott tőzsdespekulánsát. Az újbaloldal frigyre lépett a liberalizmussal, s e frigyből született új ideológia nem napjaink neoliberális kapitalizmusával akasztja össze bajszát, hitet és muníciót adva a kiszolgáltatottaknak, az igazukért kiállni hajlandóknak, ellenkezőleg: nyeregbe ültetik az „emberi jogokat” kürtölő yuppie-forradalmárt, a magának való fundamentalistát. Ez utóbbi tagadja mind a női, mind a férfi, mind az emberi természetet. És a természettel együtt járó különbözőséget. Az egyén, hirdeti ideológiájuk, önépítő jellegű: vágyait, szeszélyeit követi. (Ha például szabad idejében mesterlövészképzésre szottyanna kedve a fiatal muszlim bevándorlónak, Svédországban államilag finanszírozzák óhaját.)
Az atlantista újerkölcs dühösen tagadja az ember természeti és kulturális meghatározottságát. Szerintük csak egy különbség van a fogyasztó egyének között: az önszeretetük fokozata. (Meg a pénztárcáik vastagsága.) Ez a vázlatosan bemutatott ideológia meghódította az atlantista politikai osztály tekintélyes részét, baloldalt, jobboldalt egyaránt. A bal- és a jobboldal közti ellentétre hivatkozás – írta Alain de Benoist – ködösítő jellegű, mert elrejti az igazi törésvonalat, amely a liberálisok és a nem liberálisok között húzódik. (Ez utóbbiakat szokás populistáknak bélyegezni.)
A liberális újmorál az állami (nemzeti) politikát kiiktatni, semlegesíteni akarja, lehúzva azt a puszta ügyrendi kérdések eldöntésének szintjére. Az állam legyen egy nagy terápiás intézmény, a demokrácia pedig kizárólag képviseleti jellegű. Az emberi jogok itt lent, a világkormány ott fent. A világpolgár pedig jól teszi, ha nem tekinget se fel, se le: még el talál szédülni. Ő azért született, hogy fogyasszon: meleg propagandát, azonos neműek gyermek-örökbefogadását, ellenkultúrát, szappanoperát, enyhe drogokat, és várjon arra, aminek jönnie kell: az Ázsiából, Afrikából idecsődített szerencsétlenekre, a jobb sorsra érdemes „világpolgárokra”.
Az újerkölcs harcias gárdája megtalálta az új kirekesztett tábort, amelynek nevében harcra kelhet a többségi társadalom „maradi elveivel”, „kispolgári mentalitásával”, hogy a haladás útján tovább menetelhessen a média reflektorfényétől övezve. Az elmúlt száz-százötven év során az alábbi kizsákmányoltak, kirekesztettek tábora nevében emelték fel sorra a szavukat a haladárok: munkásosztály, gyarmatosított színes népek, fiatalság, mint életkor, nők, a társadalom mellőzöttjei, homoszexuálisok, kábítószer-fogyasztók. E szerepet napjainkban az afrikai és a muszlim bevándorlók öröklik meg, csaknem teljességgel mellőzve e térség őshonos nemzetiségeinek elaltatására szánt szabadságvágyát, otthonos létre való törekvéseit.
S. KIRÁLY BÉLA