Atlantistának az Egyesült Államok értelmezéstiltó média fősodrát és az őket utánzó nyugat-európai megmondó elitet tartjuk. Demokratikus liberalizmusnak nevezik világukat, de politikusaik azzal szembesülnek, hogy az igazi hatalom csak ritkán, négy-öt évente van a népnél (a választóknál) – ha annak többsége észnél marad a médiahangorkán közepette. (Lásd Trump győzelme vagy François Fillon első helyre jutása a franciaországi jobboldali előválasztásokon.)
Az átmeneti jólét elégedetté teszi a nyugati állampolgárt és tunyává a civilt. Az elégedettség konzerváló hatású, és akadályozza a mindenkori baloldalnak – e dinamikus politikai elemnek – az egész   emberiséget célzó utópisztikus tervét. Az újerkölcs hirdetésével új embert akar faragni, akár annak idején a kommunista ideológia és kiötlött kódjaik varázspálcájával változtatnák meg mindennapjaink. Előírnák, hogy miket gondoljunk az élet nagy dolgairól – amelybe ők biztosan nem tartoznak bele.
E közveszélyes jelenséget a legjobban Alain de Benoist francia filozófus, eszmetörténész elemezte  2013-ban Párizsban megjelent – és magyarra még mindig le nem fordított – A jó démonai című művében. Őt is felháborítja, hogy a hivatalos liberális újerkölcs rendre áthág azokon az erkölcsi tanításokon, évszázados szokásrendszereken, melyek segítségével például mi, kelet-közép-európaiak, átvészeltük a kommunizmus „új embert” formáló pokoli évtizedeit.
Az elképesztő adócsalások évszázadában, az államszuverenitás alávetésének évtizedeiben az új morális rend hirdetői, miután az otthoni ellenvéleményt sikerült távol tartaniuk világmegváltó mikrofonjaiktól, kameráiktól, a belépő keletiekre is kiterjesztenék utópiájukat. Annál is inkább, mert errefelé még erősebb a valláshoz, a hagyományhoz és a hazához való ragaszkodás ereje. A szülőföld, a becsület, a család, a bátorság, a közösségi szolidaritás e tudatmérnökök számára nevetséges, túlhaladott, kigúnyolandó és megvetendő mítoszok, melyeknek távozniuk kell a közbeszédből, a közgondolkodásból, oda, ahová valók: a fura és érthetetlen őseik mellé, a temetőbe. Terveikhez erős jogi és médiatámogatást kapnak. Ráadásul az uniót akarják felhasználni nyomásgyakorló eszközül ideológiájuk elfogadtatásához.
A nyugati baloldaliak a második világháború után becsülettel harcoltak a kapitalizmus ellen, amely akkor még többnyire hazai és részben patriarchális jellegű volt. Ám miután a hőn imádott, mintaadó birodalmaik, a Szovjetunió és a maoista Kína kilehelték lelküket, más szentek után néztek. Felfedezték a kapitalizmus forradalmi oldalát, s benne az új modellt, amelyet asszociálni lehetett a liberálisok individualista filozófiájával: a sikeres vállalkozót, az (adó)paradicsomba jutott bankárt, a tágra nyílt társadalom révbe jutott tőzsdespekulánsát. Az újbaloldal frigyre lépett a liberalizmussal, s e frigyből született új ideológia nem napjaink neoliberális kapitalizmusával akasztja össze bajszát, hitet és muníciót adva a kiszolgáltatottaknak, az igazukért kiállni hajlandóknak, ellenkezőleg: nyeregbe ültetik az „emberi jogokat” kürtölő yuppie-forradalmárt, a magának való fundamentalistát. Ez utóbbi tagadja mind a női, mind a férfi, mind az emberi természetet. És a természettel együtt járó különbözőséget. Az egyén, hirdeti ideológiájuk, önépítő jellegű: vágyait, szeszélyeit követi. (Ha például szabad idejében mesterlövészképzésre szottyanna kedve a fiatal muszlim bevándorlónak, Svédországban államilag finanszírozzák óhaját.)
Az atlantista újerkölcs dühösen tagadja az ember természeti és kulturális meghatározottságát. Szerintük csak egy különbség van a fogyasztó egyének között: az önszeretetük fokozata. (Meg a pénztárcáik vastagsága.) Ez a vázlatosan bemutatott ideológia meghódította az atlantista politikai osztály tekintélyes részét, baloldalt, jobboldalt egyaránt. A bal- és a jobboldal közti ellentétre hivatkozás – írta Alain de Benoist –  ködösítő jellegű, mert elrejti az igazi törésvonalat, amely a liberálisok és a nem liberálisok között húzódik. (Ez utóbbiakat szokás populistáknak bélyegezni.)
A liberális újmorál az állami (nemzeti) politikát kiiktatni, semlegesíteni akarja, lehúzva azt a puszta ügyrendi kérdések eldöntésének szintjére. Az állam legyen egy nagy terápiás intézmény, a demokrácia pedig kizárólag képviseleti jellegű. Az emberi jogok itt lent, a világkormány ott fent. A világpolgár pedig jól teszi, ha nem tekinget se fel, se le: még el talál szédülni. Ő azért született, hogy fogyasszon: meleg propagandát, azonos neműek gyermek-örökbefogadását, ellenkultúrát, szappanoperát, enyhe drogokat, és várjon arra, aminek jönnie kell: az Ázsiából, Afrikából idecsődített szerencsétlenekre, a jobb sorsra érdemes „világpolgárokra”.
Az újerkölcs harcias gárdája megtalálta az új kirekesztett tábort, amelynek nevében harcra kelhet a többségi társadalom „maradi elveivel”, „kispolgári mentalitásával”, hogy a haladás útján tovább menetelhessen a média reflektorfényétől övezve. Az elmúlt száz-százötven év során az alábbi kizsákmányoltak, kirekesztettek tábora nevében emelték fel sorra a szavukat a haladárok: munkásosztály, gyarmatosított színes népek, fiatalság, mint életkor, nők, a társadalom mellőzöttjei, homoszexuálisok, kábítószer-fogyasztók. E szerepet napjainkban az afrikai és a muszlim bevándorlók öröklik meg, csaknem teljességgel mellőzve e térség őshonos nemzetiségeinek elaltatására szánt szabadságvágyát, otthonos létre való törekvéseit.
 S. KIRÁLY BÉLA