Édes nagyapóka, lelkem, maga bizonyosan nem is emlékszik már Majmonidesz Matyira, oly rég nem írtam erről a kedves kis majmolóról, aki az egy tanuláson kívül mindenben majmol engem, amiért el is neveztem Majmonidesz Matyinak. Nem elég, hogy egy osztályban járunk, de egy házban is lakunk, mindegyre beállít hozzánk, és persze megzavar engem hol a tanulásban, hol az újságszerkesztésben. Az idei vizsgán két tárgyból bukott, s bár alig hiszem, hogy javítson, s így jövőre legalább az osztályban megszabadulok tőle, de ezután is egy házban fogunk lakni vele, s ő kellemetlenkedni fog nadselű gondolataival.
Nos, legutóbbi nadselű gondolatával nem fog eldicsekedni, abban bizonyos vagyok. De nincs az a nadselű gondolata, hogy nekem hírül ne hozzák barátaim és munkatársaim, akik között van egy riporter is, akit én egyszerűen Szemfüles Szimatynak kereszteltem el, mivelhogy mindent meglát és meghall, s amit meg nem lát és meg nem hall, azt kiszimatolja. S bár se nem látta, se nem hallotta, kiszimatolta, hogy Majmonidesz Matyi és bátyja, akit én Prutyinak kereszteltem el, nemrégiben látogatóba mentek Kőbányára a nagybácsikájukhoz, aki ott sörgyáros, a akinek akkora hasa van, mint egy százliteres hordó. Ez a nagybácsi arról nevezetes, nagyapóka, lelkem, hogy dupla hasa van: alsó és felső, mindkettő hordónagyságú, azzal a különbséggel, hogy a felső hasát csak akkor viseli, ha sört iszik. Vagyis: amikor nem iszik sört, a felső hasát lekapcsolja, amikor iszik, felkapcsolja. No, de ne térjünk le az egyenes útról, hadd folytatom a történetet. Elég az, hogy amint a sörgyár udvarán lézengtek, egyszerre csak látják, hogy a nagybácsi emberei egymásután hordják és rakják föl egy óriási nagy szekérre az üres hordókat. Látni ezt, s megszületni a Majmonidesz-féle nadselű gondolatnak egy pillanat műve volt.
– Van nekem egy nadselű gondolatom – mondta Matyi.
– Ki vele! – így Prutyi.
– Az nekem a nadselű gondolatom, hogy ezeket a hordókat legurítom a szekérről.
– No, azt szeretném látni!
S mialatt ez a párbeszéd folyt, a nagybácsi emberei alaposan összekötözték a hordókat, aztán felült a kocsis, de amíg elhelyezkedett, s gyí! kiáltással elindította a lovakat, Matyi és Prutyi egy-kettőre elvagdosták a kötelet. Mondanom se kell, hogy alig indult el a szekér, fent és alant, mintha csak összebeszéltek volna, megmozdultak a hordók, aztán elkezdtek gurulni... Uram Jézus, ne hagyj el, mi történt? Az történt, hogy a hordók egymásután gurultak le, le, lefelé, s Matyinak s Prutyinak akkora hasa lett, mint a nagybácsinak, csak az ő hasuk igazi hordó volt ám.
De ami ezután következett, annak fele se tréfa, nagyapóka lelkem! Matyinak is Prutyinak is a lábszárát összevissza ütötték-verték a hordók, hogy mentőkocsin kellett hazaszállítani őket. Ilyen szomorúan végződött Matyi nadselű gondolata. Mondanom sem kell, szívből sajnálom Matyit és Prutyit, s remélem, Matyi levonja ebből az esetből a tanulságot. Mit gondol, nagyapóka lelkem, vajon levonja-e?
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
