Székely Géza költ a vonalaival, melyeket java munkáin rézbe karcol, költ a formáival, melyek ihletettek, belülről jövőek, megálmodottak, igen-igen redukált színeivel, melyek meghúzódóan rejtelmesek és visszafogottak. Költészetének tárgya: a világ, melyben élünk, korunk, melyet el- és meg kell szenvednünk, a rejtőzködésből előtörő lélek, melyet a már nem is rejtőzködő ordasok veszélyeztetnek.
Miket is mond rólunk, korunkról, világunkról a szénrúd, a pasztell vagy az utóbbi évtizedekben a hideg tű és a rézkarc mestere?
Hogy veszélyhelyzet a helyzetünk, védekeznünk kell (Árgus, Kiűzetés, Szimbiózis). Hogy világunk összevissza világ, kesze-kusza, bizonytalan (Múzsák asztala, De profundis). Vágyunk innen fel- és kitörni, szerkesztett világunk magasságaiba, megpróbáltatásokkal tele harcaink árán. S e küzdelem itt – a görcsös kezek küzdése, az ellenálló arcok tiltakozása – eretnekség (Eretnekek). Szárnyalni vágyó létünk körbezárt, úgymond: beszorítottan meghatározott (Lélekfogó).
Falanszter II-je egyik remekmű a sok kiváló, beszédes alkotás között. Bár Madách „indokán” szólal meg, több, mint illusztráció. Kétségbeesett vallomás elhagyatottságunkról, küzdő vagy a lehetetlent ostromló, a kor erőinek alárendelt létünkről. A föld szelleme II. töprengés a korról, gépiesítetten megszerkesztett, már-már determinált világunkról, veszélyhelyzetről, kiszolgáltatottságról. Űr-jelenetében kavarognak a csigavonalak, a felfelé törő vágyak, ott a küzdő ember, de valahogy nem a diadalmas, a győztes. Be vagyunk illesztve létünk keretébe, magunkra vagyunk hagyatva, kínzóan térdre kényszerítve (Kiűzetés). Csend, ha van, az a magunkba esettség csendje, Istenhez fordulás lelki csendje, miközben létünk hátterében is ott a szenvedés Arca (Szilágysági szent Johanna). Szögletes, mértaniasított arcok mellett a másik motívum: a görcsösen fenyegető vagy vonaglóan védekező kéz!
És a vissza-visszatérő: szerkesztett világ-kép! (Tér(v)iszony)… És csak néha egy kicsi derű, a szeretet, a vágy, a madárhűség vagy vonzalom egymásra utaltságunkban (Psziché, Lélekfogó), vagy az öröm, a már-már csak ez van Kéj csábítása (Szatír-ikon).
Székely Géza motívumai visszatérőek: küllős szekérkerék, csigavonalak, melyek a kitörés reménységét is nyújtják, emberarc, embertest-, nőitest-sziluettek vagy jelzések, gyűrűző-hullámzó vonalak, négyszögformák, mintha töredékek, gondolattöredékek, világkép, melyben a rend nem igazi rend, a szárnyalás nem igazi szárnyalás.
Műveinek olvasata többértelmű is lehet, érdemes vissza-visszatérni hozzájuk, újra és újra elelmélkedni rajtuk, tudva, érezve, hogy az „alaputasítások”, az alaphangulat ott van mindig, árad a formákból, árad a vonalakból. Hogy az ember (még) nem győztes, (de) még a reménytelen helyzeten is felül emelkedni akaró, harcot vívó örök küzdő lény.
A munkák címe átgondolt, segítőnk a töprengésben. Külön jellegzetesség: a zárójelbe tett értelemgazdagító betűk – (L)égváraink, Tér(v)iszony. A címet néha bele is karcolja, beleírja metszetébe.
Képverseinek olvasata mélyretárulkozó, a lét értelmén töprengő, a lét értelmét kereső, korunk arcát kutató súlyos elmélkedés. Kiút szerinte csak egyetlen van. Az értékeinkhez való hűség, ragaszkodás. Hervay Gizellát is segítségül híva mondja, üzeni:
„Vár épül-omlik, / Behív a halál, / Kezedben kettészelt / Madár.”
Ha Verőfény? Múltunk emlékei. Azok derítik, deríthetik, nemesítik, nemesíthetik meg házainkat, gerendás otthonainkat, szív- vagy virágmotívumos tornácainkat, kapuinkat, munkánk alakította szülőföldünket, „(L)égvárainkat”, melyekről pasztellben álmodik.
