Az elmúlt esztendőkben gondoskodtak róla, hogy tájainkon ne legyen békés ez a nap. Amint erősödtek a székelyföldi autonómiakövetelések, úgy szaporodtak a december elsejei botrányok. Tavaly mindez „terroristafogásban” csúcsosodott, napokig hallgathattuk minden fontosabb tévéadóban, miképpen akarták szétrobbantani a fránya székelyek a románok dicső ünnepét, hogyan okozták volna több ártatlan ember halálát, ha nem elég éberek a hatóságok. Sikerült ismét az egekig korbácsolni a magyarellenes indulatokat, bennünk tovább növelni a keserűséget, sokakban a félelmet is, hogy aztán hetek, hónapok teltével kiderüljön, jóformán semmilyen bizonyíték nem áll a nagy dérrel-dúrral megfogalmazott, igen súlyos vádak mögött. Erről azonban már nem számoltak be a nagy hírverők, hallgattak azok, akik tudatosan vagy félrevezetve felültek a Román Hírszerző Szolgálat nevével megpecsételt manipulációnak. A két meghurcolt kézdivásárhelyi fiatalemberen és a székelyföldi magyarságon pedig maradt a bélyeg.
Számunkra nemcsak azért nem lehet ünnep december elseje, mert 98 évvel ezelőtti alárendeltségbe kerülésünk évfordulója, hanem azért sem, mert ez alatt a majd száz esztendő alatt egyértelmű és folyamatos volt a mindenkori román hatalmak célja: elüldözni, beolvasztani a magyarságot, eltüntetni az ősi „román földről”.  Nem sikerült, és ezt nem tudják megbocsátani. Mi vagyunk a bosszantó kisebbség, amelynek vezetői csak azért vennének részt a nagy ünnepen, hogy emlékeztessenek az egykori, soha be nem tartott ígéretekre, hogy számon kérjék jogaink állandó csorbulását, akik nem hajlandóak a szászok példáját követni, és a nagyon kevés itt maradt soraiból kikerült államelnök mintájára kijelenteni: „December 1-je a mi napunk, mindannyiunké, akik románul érzünk és gondolkodunk”.
Számunkra nem ünnep december elseje, mert mi magyarul élünk és gondolkodunk. És nem is lesz az, amíg ezt bűnnek tekintik, amíg nem megmaradásunk szavatolásáról, hanem megalázásunkról, eltiprásunkról szól ez a nap.