Hát ez különös látvány volt! A Hold nem is hitte, hogy ébren van, odahívta magához a felhőket, nézzék meg ők is, mi az ottan az erdő közepén, a nagy tisztáson? A felhők oda is gyűltek a Hold köré, de úgy elcsodálkoztak, hogy egyre lejjebb szálltak, talán a fák csúcsára, és onnan nézték, hogy mi történik az erdőben.
– Nem álmodtál! – kiabáltak vissza a Holdnak, de az már haragosan dörmögött, mert az odahívott felhők eltakarták előle az erdőt. Hiába szaladgált ide-oda az égi réteken, nem talált egyetlen rést sem, amin a földre kukucskálhatna, mert amennyi felhővándor járt a levegő országútjain, mind itt kapaszkodott már egymás hátán, és nevetgélve figyelték a nagy tisztást.
Mi lehetett hát ez a furcsa látvány, amitől a felhők elfelejtették, mi a kötelességük, s egész éjszaka egyetlen hópelyhet sem hullattak a földre? Az történt, hogy az erdőben élő állatok összeszedték a lehullott gallyakat, tüzet gyújtottak, és nevetgélve ültek a lobogó lángok körül. Még első lábaikat is összedörzsölték, és vidáman mondogatták:
– De jó meleg! Most már nem fagyunk meg!
Hát ez bizony elég furcsa dolog! De az még furcsább, hogy Nyuszi Péter, Róka János és Farkas Mihály együtt üldögéltek a tűz mellett, még át is ölelték egymást!
– Így lesz ez már minden télen – szólalt meg a farkas. – Ha leesik az első hó, ha jégkabátot húz magára a patak, rögtön tüzet gyújtunk!
A róka és a nyuszi bólogattak, hogy így bizony, s azon csodálkoztak, hogy ez előbb nem jutott eszükbe. Tavaly télen meg tavalyelőtt.
Egyszerre csak egy varjú szólalt meg a fejük fölött:
– Ejnye, de jó dolgotok van! Bezzeg én még éjjel is röpülök rétről rétre, erdőből erdőbe, mert megfagynék másképpen…
– Nahát, ha annyira fázol, gyere, telepedjél közénk – biztatta a farkas.
A róka is biztatni akarta, de erre már nem volt ideje. Még ki sem nyithatta a száját, amikor Varjú Peti már ott tollászkodott a tűz körül.
Így üldögéltek már négyesben, amikor a varjú nagy bolondul így szólt:
– Ha már ilyen jó barátok lettünk, játsszunk valamit! Ugorjuk át a tüzet!
A többieknek is tetszett a játék, így hát a varjú felpattant a földről, s bizony szomorú vége lett: belepottyant a tűz közepébe, s egy pillanat alatt varjúpecsenye lett belőle.
– Szegény madár! – sóhajtott a róka. – De ha már így történt, együk meg, legalább varjúpecsenyét vacsorázunk.
De hát ez még a fél fogukra is kevés volt, pedig a nyuszi egy falatot sem evett belőle. Ő már megmarad a sárgarépa mellett – mondotta, s elő is vett a tarisznyájából egy jókora répát.
Amikor aztán jóllakott, ő is így szólt bolond módra:
– Ide nézzetek! Nyuszi Péter majd megmutatja, hogyan kell ugrani!
Azzal nekikészülődött, de ő is a varjú sorsára jutott: ő is a tűzbe pottyant, s sírva ugyan, de megették a barátai. Csakhogy most már megjött a farkas étvágya, s biztatni kezdte a rókát, hogy nosza, most már rajta a sor!
Ugye, azt hiszitek, hogy a rókának több esze volt? Pedig nem! Belőle is pecsenye lett, s most már úgy jóllakott Farkas Mihály, hogy egy hétig se kívánta az ételt. A hét múltával aztán elment nyulat, rókát keresni, édesgette őket, hogy jöjjenek, olyan tüzet rak, hogy egy évre is melegük lesz tőle. De a nyulak és a rókák tudták, mi történt a múltkor, s ki se bújtak föld alatti házaikból.
Nem is volt azóta tűz az erdőben, s bizony annyira fázik azóta a farkas, hogy ha pénze lenne, télikabátot venne magának a városban.
