A kisfiú még vidáman érkezett haza az iskolából. De aztán mire megebédelt, s a leckéje is elkészült volna, elszomorodott.
– Hát veled mi történt? Mitől vagy olyan búvalbélelt, miért lógatod az orrodat? – kérdezte a nagyfiú.
– Mert besötétedett – válaszolta szokatlanul kurtán a kisfiú.
– Annyi baj legyen. Meggyújtjuk a villanyt.
– De a madarak már lefeküdtek.
– Bizonyára már szundikálnak. Te is nemsokára lefekhetsz. Egy kicsit még, ha akarod, játszhatunk, de aztán vacsorázunk. Vetjük az ágyat, és kezdődhet a durmolás.
– Igen, de a madarak biztosan vacsora nélkül feküdtek le – mondta most már nagy-nagy szomorúsággal a kisfiú.
– Hát honnan tudod, hogy vacsora nélkül feküdtek le?
– Mert nem adtunk enniök. Pedig a tanító néni is mondta. De reggel még sötét van, amikor indulok. Meg sietni is kell. Mire hazajövünk, ebédelünk, s a leckével elkészülök, akkorra már rég lefeküsznek.
– Hát ez igaz – ismerte el a nagyfiú. – De azért mégse búsulj. Találnak ők ennivalót maguknak, amíg mi odavagyunk. Itt a vadszőlő az ablak körül, valóságos csemege számukra. Azt szokták csipegetni. Annál finomabbat mi sem adhatunk nekik.
– De adhatunk. Magot meg morzsát, azt mondta a tanító néni.
– Hát akkor adjunk magot meg morzsát – egyezett bele a nagyfiú.
– De hová adjuk? Reggelre, mire fölébrednek, belepi a hó. Nézd, hogy hull most is.
Hullt is valóban, de olyan gyönyörűen, hogy egy darabig csak gyönyörködni tudtak.
Hullt, hullt a hó. Már araszosnál is vastagabban feküdt a nagy teraszon. Szinte egyszerre mondták:
– Gyere, gyúrjunk hóembert!
Pulóverbe bújtak, felgyújtották a künti villanyt, s már kinn is voltak. Gyúrták, rakták a havat. Nemsokára a kisfiúnál jó fél fejjel magasabb, ha nem is éppen hóember, de hóemberke várta, hogy a fejébe fazekat, az orra helyére sárgarépát s a szeme gödrébe, holtszén híján, két fekete műanyag gömböt illesszenek.
Még egy használt seprű kellett volna a hóna alá, hogy tökéletes hóemberke legyen. De rossz seprű szerencsére nem akadt. Azért szerencsére, mert:
– Ő fogja etetni a madarakat – jelentette ki örömmel a nagyfiú. S már mutatta is, hogy miképpen.
Két kis csorba virágcserepet kerített, ami nem volt nehéz, mert a virágcserepek a terasz sarkába húzódva várják a tavaszt. A nagyfiúnak eszébe ötlött, hogy az ősszel csorbát is látott közöttük. Előszerezte hát, és pillanatok alatt két nagyobb virágcserép tányérjára borította. És ügyesen betapasztotta a hóemberke két hóna alá. Úgy néztek ki, mint két pici, nyitott ajtónyílású sátor vagy még inkább afrikai kunyhó.
Örömükben körülugrálták a hóembert. Akinek magának is tetszhetett a nagyfiú leleményessége, mert mintha fülig futott volna a hófehér fogakkal mosolygó szája. És olyan büszkén tartotta a két leborított, csorba virágcserepet, hogy már-már attól lehetett tartani, lelépeget a harmadik emeletről, hogy minél többen megcsodálhassák. S hogy minél több madarat láthasson el városszerte finom magokkal és morzsákkal.
De azért nem ment el. Ott állt a helyén hűségesen. És ott a hóna alatt a két csorba cserépetető is. Reggel, mielőtt indultak volna, a fiúk megrakták morzsával. Engem megbíztak, hogy finom magot és lehetőleg kendermagot szerezzek. De főképpen figyeljem, ha már úgyis itthon maradok. Figyeljem, hogy odaszállnak-e reggelizni a madarak.
Hát most figyelek. És lám csak, a kis feketerigót, a vadszőlőre járót! Csitt-csett, csettegetve odaszállt a hóemberke hóna alá, a cserép szélére. És csitt-csett, nagyon elégedetten reggelizik.