Éjfél után szokott mellém bújni. Első álmából megébredve az embert eltölti valami határtalan, mély szeretet. Minden olyan valószínűtlenül puha: a párnák, a takarók, a testünk. Mintha nem is lennének csontjaink. Ehhez képest elég szorosan átöleljük egymást.
Tökéletesen felvesszük a klasszikus pózt, én vagyok a nagykanál. Aztán persze rögtön kiszabadítja magát − férfi, egy percig sem bírja a kötöttséget. Hasára fordul, s már alszik is. Én meg többnyire teljesen felébredek. Betakarom, bár tudom, hogy azonnal lelöki magáról a textilt, legszívesebben meztelenül lenne reggelig, de nekem működnek, sőt, turbó üzemmódban funkcionálnak védelmező ösztöneim. Takaró vissza, kislámpa fel. Olvasni próbálok, hogy szívem dübörgését csillapítsam, aztán mégis inkább őt nézem. Két kispárna közé fúrta be a fejét, ki sem látszik az orra. Vigyázva kimentem a fullasztó helyzetből. Az előbbi összebújásra vágyom, ezért óvatosan megsimogatom. Nehéz eltalálni azt a pontot, amitől csak testhelyzetet változtat, de nem ébred fel. Ha felébred, mindenféle mozgalmas kívánságai vannak, meg beszélgetni akar. Ahhoz már túl késői ez az óra. Én csak azt akarom, hogy ismét hozzám simuljon, hogy a lélegzete megborzongassa a bőrömet, hogy érezzem a hajszálai csiklandozását. Sikerült! A fejét beékeli a vállgödrömbe, mélyet sóhajt. Szagmintát veszünk egymásról, ezt nem lehet finomabban kifejezni. Elkábít, amit érzek, a könyv lassan kicsúszik a kezemből. Elszenderednék, de birtokló mozdulattal hirtelen átveti rajtam a jobb lábát. Lassan lecsúsztatom hasamról a térdét, mire sértődötten hátat fordít, s a fenekét nyomja az oldalamhoz. Így is jóóóó! Csak ismét be kellene takarnom. De nem tudom, megtettem-e. Filmszakadás.
Az óra pittyegése ébreszt. Megszüntetem a zajt. Persze a paplan tetején fekszik. Nem bírok ellenállni, finoman belecsókolok a nyaka hajlatába. Éppen csak megérintem a számmal, szinte csak a levegőt simogatom. Valószínűleg a légvétel ritmusának megváltozása ébreszti fel, lustán rám néz, nyújtózik egyet, végigsimít az arcomon:
− Jó reggelt, Anya!
− Jó reggelt Kincsem, aludj csak, korán van még. Megyek, főzöm Apának a kávét.
A franciaágy túloldaláról férjem mosolyog vissza, egyszerre mozdulunk. Takarót tartó kezeink összeérnek, védő sátrat képeznek éjfél után megint közénk vackolódó kisfiunk felett. Reggel van, a közeli buszmegállóból lassan kihúz a fél hatos busz.
