Bárhogy is nézzük, 1990-től kezdődően egyetlen parlamenti választás sem volt ilyen jellegtelen és üres, mint a mostani. Az elmúlt hetek kampányát elnézve – ha lehet ezt annak nevezni – az embernek óhatatlanul is az az érzése támad, mintha az RMDSZ jele alatt indulóknak kifejezetten az lett volna a célja, hogy titokban tartsák a következő négy esztendő politikai életét meghatározó eseményt.
Régebb nem volt olyan eldugott falu, melyet a jelöltek legalább egyszer ne kerestek volna fel, ne paroláztak volna egyet a bácsikkal, na meg a legénykékkel, s a néniknek puszit adva ne ígértek volna valami apróságot. És természetesen megragadták az alkalmat, hogy az elmúlt évek eredményeit színezzék, hozzáértésükről és jóindulatukról biztosítsanak minden teremben ülőt, miközben hol csendesen, de szigorúan, hol leplezetlenül, már-már vehemensen szidják azokat, akik egy kicsit is másként gondolkoznak, mint ők.
Most alig volt valami ilyesmi. A polgármesterek nem trombitálták össze a falvak béketűrőbb részét, szórólapokat szűkmarkúan osztogattak, plakátból is csak kevés jutott, alig mutatóba. Kampányuk kimerült hirdetésekben, illetve hogy körbeutaztatták Székelyföldön a magyar Országgyűlés elnökét, Kövér Lászlót.
Pedig talán nem ártott volna a valós kampány, a jelöltek bemutatása – az új arcok: Benkő Erika, Dezső Csongor, Miklós Zoltán és Sütő Mária Rita neve többünk számára nem sokat mond –, a választók lelkére beszélés. Nem másért, de ha összefogásban sem érik el az ötszázalékos bejutási küszöböt, s csak a jó előre kialkudott surranópályán, vagyis az alternatív küszöb révén jutnak néhány mandátumhoz – ellenzék és független magyar jelölt híján –, nem lesz, kit hibáztatni.
