Mindeközben az őshonos magyar lakosság szépen, lassan még egyet lép hátra, a függöny mögül lesi, hogy mi történik körülötte. Ha mégis megszólal, három oldalban képes megfogalmazni, hogy mit miért nem kell/akar megtenni. Mi változott? Miért jutunk olyan hamar a marosvásárhelyi magyarság sorsára (ahol a 45 százalék körüli számarányukkal gyakorlatilag súlytalanná váltak)? Ennek több oka is van. Tekintsük a legnyilvánvalóbbakat:
1. Felnőtt egy újabb román generáció. Az 1970-es, 80-as években betelepített románok gyerekei családalapítók lettek. Többen vannak, így már nem kényszerülnek magyarokkal barátkozni, nincs nyomás rajtuk, hogy „beilleszkedőbben” viselkedjenek. Már nem érdekli őket, hogy mit szólnak a magyar szomszédok, ha román zászló lobog a tömbházon, hisz rájöttek: a magyar szomszéd még véletlenül sem tűzné ki a magyar zászlót március 15-én, nem szól, ha túlságosan bömböl a manele vagy népzene (mert ő annyira tiszteli a román szomszédot, hogy semmiképp sem „sértené” meg ilyen „nagymagyarkodással”).
2. Mivel a betelepített lakosság nagy része fajsúlyos pozícióba került, nyilvánvaló, hogy gyerekeiknek is biztosított a jó munkahely. Ehhez még hozzáadódik, hogy egyre több olyan intézmény/cég van, ahová már nem vesznek föl magyart, ez eddig elsősorban demográfiai megfontolásból nem volt kivitelezhető. A kulcspozícióban levő románok hatalmas kapcsolati tőkével rendelkeznek: ha kell valami, elintézik, ha felszabadul egy állás, hívják a barátot, rokont.
3. A magyar fiatalok jó része a 10. osztálytól „megvakul”: gyorsan ki külföldre mosogatni, autót mosni... Miközben itt jól fizető (2–4 ezer lej kézbe) állásokra nem kapsz (képzett vagy képezhető) magyar fiatalt. Ez kinek a felelőssége? A szülőké, az oktatási intézményeké, a közösségé, a közösségi képviseletet magának óhajtó RMDSZ-é? Természetesen mindenkié, aki tehetett volna, akinek tennie kellett volna annak érdekében, hogy ez ne így legyen.
4. A közösségi szellem széthullása következtében képtelenek vagyunk egy-egy közös ügy érdekében fellépni. A társadalmi-politikai minimum-konszenzus hiánya elfordítja az egyént a közösségi céloktól. De ez, természetesen, nem menti fel őt az eredmények elmaradásának felelőssége alól. Sokan képesek tömören megfogalmazni, hogy valamit miért nem kell, vagy miért nem lehet megtenni. És sokszor sorsfordító kérdésekről lenne szó. Példa: mi lett volna, ha a Székely Mikóért vagy a vásárhelyi iskoláért (amelyek esetében napnál világosabb volt a román nacionalista bürokrata kar rosszindulatú törekvése) mondjuk ötvenezren vonulunk utcára. Ahogy már egyszer megtettük Marosvásárhelyen. Mert ezt csak így lehet. Más mód nincs. Románia SEMMIT sem fog önszántából megadni. Miért? Mert ők azt mondják, hogy ezt az országot csak románok lakják, akik mellesleg ősidők óta itt vannak (és persze időszámításunk előtti időktől keresztények).
5. Hatalmas hiányosságunk, hogy képtelenek vagyunk egymást támogatni, előresegíteni. Háromszéken a 90-es évektől egyre csökken a magyar vállalkozások súlya. Miért? Mert ez egyedül egyszerűen nem megy. A két legnagyobb, termeléssel foglalkozó, háromszéki (román) vállalkozás nem (csak) azért fejlődött oda, ahol van, mert az alapítók üzleti géniuszok, hanem elsősorban azért, mert a kapcsolati tőke áramlása a román társadalmon belül nagyon erős. Ehhez persze hozzáférése lehet magyaroknak is, de világos, hogy ez csak nagyon behatároltan elképzelhető. És hogy ez miért is fontos? Egyrészt, mert minden, a Bertisben megvásárolt kézdivásárhelyi tej munkahelyeket tart fenn, és ezekhez járulékos tevékenységek is kapcsolódnak: autószerelő műhelyek, berendezés-gyártók, fogyóanyagok stb., amelyeket a helyiektől szerez/szerezhet be. És íme, ha a Bertis versenyképes áron (és ez nagyon fontos) forgalmaz helyben, akkor minden, a brassói Coresiben elköltött lejjel a saját lábunk alól húzzuk ki a talajt. Másrészt, ha egy helyi vállalkozás erős, akkor van pénz jótékonykodásra, sportra, kultúrára. Mert ugye van egy-két nagy cég Háromszéken, ahová hiába mész szüreti bálra támogatást kérni, nem adnak, mert az nem a román kultúrkör része. És a helyzet csak rosszabb lesz.
6. Hatalmas felelőssége van a kialakult helyzetért a mindenkori „képviseleti pártnak”. Három ok miatt is. Egyrészt, mert olyan politikát folytattak (mármint a kis lépésekét), amely csak és kizárólag a román állam érdekét szolgálja. Minden eltelt perccel csatát veszítettek, mert minden egyes percben kevesebben leszünk, kiábrándultabbá, csüggedtebbé válunk. Négyévente mindig ugyanarra a lóra ültek föl: az idős nemzedék valahogy bejuttatja őket majd a parlamentbe. Olyan korosztályra építenek, amely folyamatosan fogy, és nem arra, amelynek hosszú távú terveket kellene készítenie a jövőre vonatkozóan. Másrészt meg évente HATALMAS állami pénzösszegeket tapsolnak el hiábavaló, mérhetetlen eredményeket generáló programokra, miközben konkrét problémák megoldására nem jut: humánerőforrás-képzés és -irányítás (lásd fennebb a képzett magyar fiatalok hiányáról), jogi képviselet a román hatalom részéről érkező támadásokkal szemben, valamint a közösségi igények/problémák európai jogi fórumokra való eljuttatása (például egységes fellépés a magyar nyelv és szimbólumok elleni támadások jogi képviseletét illetően, a restitúciós perek egységes, koncentrált kezelése a román és európai fórumokon, a közösségi vagyon védelme és fejlesztése stb.). Harmadrészt a párttá alakulás hosszú folyamata azt eredményezte, hogy a másod- és harmadvonalas vezetők a nepotizmus jóvoltából kerültek pozíció­ba, és ennek egyenes következménye, hogy hiányoznak közülük a fajsúlyos emberek. Azok, akikre érdemes és oda kell figyelni. Azok, akik akarnak és tudnak vezetők lenni.
Végezetül többen, joggal azt kérdezhetik, hogy akkor mit is lehetne tenni ebben a helyzetben? Erre a kérdésre a válasz a 3–6. pont között keresendő.

Kis Péter, Sepsiszentgyörgy