KEREKES ROZÁLIA, Sepsiszentgyörgy. Az utóbbi időben többször megfordultam a megyei kórház bőrgyógyászati osztályán. Belépéskor nem hittem a sok dioptriás szememnek: nyugtató, gyógyító rend, példás tisztaság a kórtermekben, emelt szintű létezési körülmények. A szakszemélyzet percenként megjelenik, kedves mosollyal nevén szólítva a betegeket, eltűrve egyesek rigolyáit.
A beutaltak ágyukból egy gombnyomással, éjjel-nappal riaszthatják a szakembert, ha súlyos panaszuk van. Olyan áldozatos szaktudást és emberi hozzáállást tapasztaltam az osztályvezető főorvos és beosztottjai részéről, amiért csak hálásak lehetünk. Annyi panasz érkezik mindenhonnan, hogy csak kapkodjuk a fejünket és sopánkodunk, hogy mi lesz velünk. A jó dolgokat észre sem vesszük, ám azt, hogy mit kellene tenni, mindenkinél jobban tudjuk. Mi történne, ha elismernénk, hogy igenis vannak kiváló szaktudású egyének, akik a megfelelő helyen teszik a dolgukat minden hírverés nélkül, és nem is akárhogyan? Ők tudják, mert volt idejük megtapasztalni, hogy a szaktudás nem minden ágazatban követelmény, és a jó munka gyümölcse későn érik be, miközben a nagyzoló magamutogatás azonnal hat. Azt is tudják, hogy a legrövidebb út az egyenes: a tiszta, világos beszéd, a szakmai alázat és tisztelet. Ezért vallom, hogy nem érdemes a kákán csomót keresni – megteszi ezt az ellenőr, aki bünteti az egyházi táborokat, a halottak napi virágárusokat. Kérem, felejtsük el, hogy az orvos levizsgázott, a tanár megbukott, a színész leszerepelt előttünk – jusson eszünkbe néha megköszönni is mindazt, amit értünk tesznek az erre hivatottak.
GÚZS SÁNDOR, Sepsiszentgyörgy. November 13-án, vasárnap késő este már a tévé kikapcsolására készültem, de más gombot nyomtam meg, és váratlanul megláttam a vargyasi falutáblát. Rég elhunyt feleségem falujára gondolva maradtam a képernyő előtt, és nem hiába: hamarosan megjelent egy hatalmas kereszt, közepében egy hagymakupolás templom, körülötte néhány ortodox pap és dr. Ioan Lăcătuşu, a feszültségkeltő, magyarellenes marosfői rendezvények főszervezője, aki valamikor a Román Kommunista Párt városi pártbizottságának oszlopos tagja volt. Állítólag azért küldték Sepsiszentgyörgyre az elvtársai, hogy az elmagyarosított románokat – mintegy kétszáz családot – visszanyerje az ortodox egyháznak. Szintén rég elhunyt sógoromtól tudom, hogy ez a munka nem járt sikerrel, alig hat-nyolc család állt kötélnek, anyagi okokból... Na, de térjünk vissza a vargyasi ortodox templomhoz, amely az 1930-as évek végén kizárólag a faluközösség pénzén épült, és a falu leglátványosabb helyén, az iskola udvarán, az unitárius templom közelében, holott már létezett – és ma is megvan – egy kisebb ortodox istenháza, amely megfelelt az ottani kevés (szintén 6–8) görögkeleti vallású lakosnak. 1940-ben a bevonuló magyar hadsereg egy századosa adott parancsot a még pirosban álló templom lerombolására; ugyanez történt Köpecen, Magyarhermányban és több más településen is, kivéve Barótot, ahol ma is két ortodox templom áll kihasználatlanul. A vargyasi ortodoxoknak egyébként papjuk is volt valamikor (talán a hatvanas években), egy Şuteu nevezetű, aki nem azonosította magát a Sütő családdal, és soha, még egy köszönés erejéig sem szólalt meg magyarul...
SZABÓ ZOLTÁN FERENC, Sepsiszentgyörgy. A Sugás Nyugdíjas Egyesület – a megyei tanács támogatásával – november 22-én kirándulást szervezett a bukovinai kolostorok megtekintésére. Voroneţ, Gura Humorului, Suceviţa (mely javítás alatt van) és Putna templomait néztük meg, tornyokig festett falaik nyílt bibliát alkotnak. Sajátos szépségük külső és belső festményeikben, valamint építészeti stílusukban rejlik, tökéletes harmóniában vannak a hegyekkel, erdőkkel, folyóvizekkel. A kirándulás hosszú volt, de jó társaság verődött össze, és az időjárás is kedvezett. Megérte a fáradtságot az a sok szépség, amit láttunk, és az ismeretek, amelyekkel gazdagodtunk.
