Sőt, a fegyveres ellenállást sem tudta 4-én letörni az a szovjet hadsereg, amely –  történészek szerint – nem volt kisebb, mint amekkorát Berlin 1945-ös ostrománál bevetettek. Az utolsó ellenállási gócokat november 11–12-én számolták fel, többnyire úgy, hogy a forradalom fegyveresei feladták a küzdelmet és elvonultak. Többségük – előre látva a következményeket – disszidált. A fegyverek elhallgattak, de nem úgy a már jól szervezett és országosan tevékeny munkástanácsok. A forradalomban edzett fővárosiak kevés szóból is értettek. Több ezer nő vonult december 4-én a Hősök terére, hogy virágot helyezzen az ismeretlen katona sírjára. És lobogott a kitűzött lyukas zászló, emlékezve és emlékeztetve az aljas november 4-ei szovjet támadásra.
Talán ez a nagyszabású tüntetés vezetett a hatalom gyakorlóinak gyilkos döntéséhez. Kádár és kormánya az általánossá vált sztrájkokkal egyrészt helyben topogott, másrészt a „testvéri” országok vezetői a rohamosan romló gazdasági helyzet miatt nyíltan fejezték ki értetlenségüket a szovjetek által beültetett kormány tehetetlensége miatt (ugyanis szovjet parancsra ők segítették ki, „testvéri” alapon, a magyar gazdaságot). Kádár kénytelen volt immár tárgyalni a Központi Munkástanács (KMT) képviselőivel, Rácz Sándorral és Bali Sándorral. A kormány félelmének foglya volt a szovjetek által védett parlamentben...
Az ország érdekében a KMT november 16-án felfüggesztette az általános sztrájkot, cserébe a szorongatott kormány szabadon engedte az elfogott vezetőket. Aközben szerveződtek a Kádár-hívek, különösen a volt ÁVH (Államvédelmi Hatóság), igyekeztek bosszúra készen a megtorlás zászlója alá tömörülni. December 9-én letartóztatták a KMT székházában a munkástanácstagokat, majd a kormány törvényen kívülinek nyilvánította a munkástanácsok működését. 10-én Miskolcon a szovjet katonák és a tüntetők között fegyveres konfliktus robbant ki, két szovjet katona és nyolc tüntető halt meg. December 11-én a KMT országos sztrájkot hirdetett. Gyülekezési tilalmat vezetett be a kormány, és internálótáborokat nyitott meg. Statáriumot hirdettek, amely máris előrevetíti a gyilkos indulatok elszabadulását. Egerben a tüntetők közé lőttek: 6 halott, 19 sebesült. December 15-én meghozták az első halálos ítéletet: Soltész Miklóst kivégzik.
A sortüzek és a jogszerűtlen megtorlások vezérlő irányítója Marosán György. Immár a mindenütt állomásozó és a kádári hatóságokkal együttműködő szovjet csapatokon kívül december elején már megjelentek a jelentős karhatalmi csapatok is. Budapesten 3949 fő, vidéken 5907 fő, ezeken kívül már szervezett honvéd zászlóaljak is állomásoztak országszerte. Marosán a munkástanácstagok letartóztatása előtt mondta Rácz Sándornak december 8-án: „Máig tárgyaltunk veletek, de ti nem vagytok forradalmárok, ti ellenforradalmárok vagytok! Mától lövetünk.” Ez a kaméleontermészetű ember, Marosán tartotta kezében a Kádártól hallgatólagosan áttestált hatalmat. Olyannyira, hogy Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter is vele „konzultált” az ítéleteket illetően. Ismerte és befolyásolta a bíróságok, ügyészségek döntéseit, ezekről állandó tájékoztatást kért. Az első sortűz, mintegy bevezetőül, a Nyugati pályaudvar előtt dördült el az ún. vörös zászlós tüntetéskor, amely előbb verekedésbe, majd a szovjet fegyveresek tűzparancsába torkollott; öt elfogott személyt egyszerűen tarkón lőttek. Ezt a tatabányai követte hat áldozattal. A legvéresebb szovjet–magyar összehangolt sortűz Salgótarjánban egy tömeges tüntetést követően december 8-án történt, az áldozatok számát máig nem ismerjük pontosan (131 halott?). Majd december 10-én Miskolcon 8 halott, 11-én Egerben – ahol a másik gyilkos, Gyurkó Lajos vezérőrnagy irányította a karhatalmi egységeket –  két embert lőttek le. A válaszként kirobbant sztrájk idején, 12-én összegyűlt tömegre lövetett katonáival Gyurkó embere. A menekülőket hátukon ért lőtt sebek bizonyítják, hogy indokolatlan volt a sortűz. Azonnali egyedi kivégzéseket több községben is végrehajtottak (Gyoma, Kevermes).
Ez a két gyilkos bűnöző, Marosán György (1908–1992) és Gyurkó Lajos (1912–1979) – akárcsak társaik – soha nem felelt bűneiért, noha Marosán megélte a rendszerváltozást. Sajnos, ugyanaz történt Magyarországon, mint Romániában: cselekedeteik jogosságának tudatában élhettek évekig nyugalomban. Ma ennek az „emberséges” feledékenységnek vagyunk késői megszenvedői. Egy-két roskatag vénembert citáltak napjainkban a törvényszék elé, teljesen feleslegesen. Az 1989-es fordulatkor –  mindkét országban – a vörös mocsok eltakarítása lehetett volna az új, tisztességes társadalmi élet kezdete, úgy, hogy ezeket a gonosztevőket tartós börtönbüntetésre, kényszermunkára ítélik, mint ahogy ők tették sok ezer magyar és román ellenállóval. De itt vannak ők és utódaik soha meg nem reformált posztkommunista társadalmunkban.