Az atyhai tárlat eszmeiségéhez illően a megnyitón a házigazda, főszervező és kiállító Vinczeffy köszönetet mondott Istennek, amiért Sóvidék e kis faluja és a 3. nemzetközi kiállítás megúszta szárazon, eső nélkül. A tizenkét kiállító képzőművész gond nélkül gyönyörködhetett a tájban és egymás munkáiban, maguk mellett érezvén a külföldieket is.
Később az eső miatt nagyon szomorú és sajnálatos esemény történt Atyhában. Mert hiába próbálta a vihar jöttén félreverni a templom harangját az éber harangozó, hiába zsolozsmázott Adorján Imre nyugdíjas plébános szeptember 18-a éjszakáján, a villám a sekrestyébe csapott. Jó volt megtudni, hogy a harangozó életét a gondviselés megóvta, és túlélte a tűzvészt a Krisztust feltámadása után ábrázoló szobor és a missziós kereszt is. Ezeken kívül csak a falak maradtak meg, a teljes belső berendezést, tetőt, harangot, orgonát újjá kell építeni...
Történt mindez őszelő havának derekán, amikor az Élő Székelyföld Munkacsoport és kezdeményezője egy hosszú folyamat végére érkezett. Amikorra felújították a fogadalmi kápolnát, ahol 1927 óta tartanak szentmisét minden augusztus 6-án, szintén tűzvész emlékére...
Simó Márton negyedikes korától nevelkedett Atyhában, itt járta végig a ministránsélet lépcsőfokait, itt bérmálkozott, és lelkileg erősen kötődik ismét tűz égette templomához. Vele együtt, bátorításként is mondom Reményik Sándor 1925-ben írt, de napjainkban is érvényes, gyönyörű versének – Templom és iskola – utolsó szakaszát: „Kicsi fehér templomotokba / Most minden erők tömörülnek. / Kicsi fehér templompadokba / A holtak is mellétek ülnek. / A nagyapáink, nagyanyáink, / Szemükbe biztatás vagy vád: / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”