A tanársegédem neve és alakja kihullott az emlékezetemből, de őt ma is látom, amint vizsgálja betegeit. Valószínű, az Egri csillagok Bornemissza Gergelye is szerepet játszott emléke megőrzésében mindaddig, amíg újra fel nem bukkant a neve mint a sepsiszentgyörgyi kórházban is dolgozó orvosé, akiről portrét kellene írnom. Sajnos, mivel csak két évet élt Szentgyörgyön, sem emlékek, sem emlékezők nemigen maradtak utána. Egy ma is élő, akkor még fiatal kollégája emlékszik, hogy „nagyon szép felesége volt”, és arra, hogy azt mondta: „megyek vissza Marosvásárhelyre, mert nem tudok a Víkendtelep nélkül élni”. Így cserélt helyet dr. Koczka Györggyel, csakhogy a legrosszabbkor – 1956-ban –, amikor már megkezdődött az akkori egyetemi klinikán oktató és nem oktató magyar orvosok szétszóratása, így aztán, mint látni fogjuk, neki sem az lett a sorsa, amit a Maros-parti városban elképzelt.

 * * *

1920-ban született, valószínű, Tordán, hiszen a szülei oda vannak eltemetve. Nem a báró Thyssen–Bornemisza ágából származik, mert nem szerepel az ottani elég pontosan elkészített családfán. A kerelőszentpáli ág írja hosszú sz-szel a nevét, eredete valószínűleg itt keresendő. „Gyerekkorát Tordán töltötte, édesapja Alvincen volt főszolgabíró. Néha beszélt egy Debrecenben élő orvos bátyjáról, és arról, hogy Párizsban is tanult” – írja adatközlőm, Bikfalvi István gyógyszerész.
Hogy a középiskoláit hol végezte, és mikor tanult Franciaországban (esetleg ott kezdte az első évet?), nem tudjuk, csak azt, hogy a kolozsvári magyar királyi Ferenc József Tudományegyetem 1943-ban az 1939–42-es évfolyamokról kiadott évkönyvében szerepel mint 43. a 417 hallgató között. Adatközlőm emlékszik egy bekeretezett latin nyelvű diplomára. Ilyen szép diplomát utoljára 1944-ben állítottak ki Miskolczy Dezső rektor aláírásával, tehát valószínű, ekkor végzett. Adatközlőm szerint az egyetem belgyógyászati részlegén maradt mint gyakornok, illetve tanársegéd a Marosvásárhelyre való átköltözés után mindaddig, amíg az osztályharcos alapon való tisztogatást követően el nem távolították. 1954-től Sepsiszentgyörgyön lett osztályvezető főorvos, közel ötven évvel később az alorvosa, dr. István Tibor így ír róla: „Dr. Bornemissza Pál rendkívüli nagy tudású orvosnak köszönhetően az osztály tekintélye nemcsak a megyében (rajonban) nőtt, hanem országosan is elismerést nyert.” Ennek ellenére Borne­missza doktor – talán az 1956 februárjában Moszkvában tartott XX. kongresszus után megjelent politikai enyhülés okozta lehetőségekben bízva – visszament Marosvásárhelyre főorvosnak. Itt megint bekapcsolódott a tudományos munkába is. Bizonyság rá, hogy az 1957-ben Dóczy Pál–Horváth Endre professzor szerkesztette Belgyógyászati diagnosztika II. kötetének (Az emésztőrendszer, a vérképző rendszer, az endokrin betegségek diagnózisai) szerzői között az ő nevét is ott találjuk. Dóczy Pál professzor kedvelt főorvosa volt, valószínű, az ő bátorítására ment vissza Marosvásárhelyre. Dr. Nemes Pál így emlékszik vissza erre az időre: „Palit szintén a teniszpályán ismertem meg. Kapcsolatunk szorosabbá vált, amikor »intern«-ként Dóczy prof.-nál dolgoztam. Nekem is jutott egy pár ágyas osztályrészleg, amely tulajdonképpen Dóczy prof. bújtatott privát osztálya volt. Így, mint ilyen, Dóczy bizalmasának számítottam, ugyanúgy, mint Bornemissza Pali, aki ezen a részlegen főorvosként ténykedett. Palit, származása, politikai hozzáállása miatt bizonyos fokig félreállították, ezért oktató (tanársegéd) sem lehetett, de mint főorvost Dóczy nagyon megbecsülte.” Sajnos, mindez hiábavaló volt, mert a politikai enyhülést követően – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után – megint másfajta szelek kezdtek fújni, amelyek Bornemissza főorvost egyenest a Zsil-völgyi bányászvárosba, Lupényba röpítették, akárcsak a másik adatközlőmet, Zavada Emil gyógyszerészt is feleségével együtt. Zavada így ír erről az időszakról: „Paliék 1959 végén, a mi kihelyezésünkkel egy időben kerültek Lupényba, így egyszerre lettünk lupényi polgárok. Rövid idő alatt a belgyógyászaton lett osztályfőnök. A betegek hamar megtudták, hogy Vásárhelyről került oda, kollégái irigységére »tanár úrnak« titulálták. Felesége a petrozsényi bányavállalatnál kapott tisztviselői állást, majd a könyvtárban dolgozott. A 80-as évek vége felé végleg kitelepedtek Németországba. 1990-ben voltam Németországban, felhívtam telefonon, de ekkor már súlyos beteg volt, s rá néhány hétre elhunyt.”
Huszonöt évet élt és dolgozott Lupényban. Itt is bekapcsolódott a tudományos életbe, amit egy 1979-ben tartott orvosi konferenciára Zavadának küldött meghívó tanúsít. Itteni életéről és a továbbiakról megint Bikfalvi gyógyszerészt hívjuk tanúnak: „Felesége, Schmidt Kamilla a botfalusi cukorgyár tulajdonosának lánya volt, echte deutsh. Az ő révén emigráltak 1984 februárjában. Rövid lágerbeli tartózkodás után a Würtzburghoz közeli Bad Mergentheimben telepedtek le. Pali az ottani Kurklinikban kapott orvosi állást, szép lakást béreltek, boldogan éltek, sajnálván, hogy nem hamarabb, fiatalabban mentek ki. Hamarosan kapott egy pacemakert, de aktív volt, biciklivel közlekedett 1990-ben bekövetkezett haláláig. Ott van eltemetve, tavaly még vittünk virágot neki. Kamilla egy jó öregotthonban él, de már sok mindenre nem emlékszik. Fényképeket senkitől nem tudtunk szerezni, de azt mondhatom, hogy öregkorára Pali bácsi fizikailag és habitusában is nagyon hasonlított Habsburg Ottóra. Sokat foglalkozott szakirodalommal, több publikációja megjelent a Viaţa Medicalăban, de külföldi szaklapokban is. Az az igazság, hogy Lupényban túl előkelőnek, kicsit sértetteknek tűntek, és visszahúzódóan éltek. Hobbija a tenisz és a retyezáti, páringi kirándulás volt.”
Hát ez a hatalmas tudású Bornemissza Pál főorvos élete! Bár sportos életet élő, természetszerető ember volt, meggyőződésem, hogy Marosvásárhelyre nem a csodálatos Víkendtelepért vágyott vissza, hanem azért, mert képességeit szerette volna továbbfejleszteni, kiterjeszteni, esetleg egyetemi karriert befutni, de ezt nem engedte meg az akkori hatalom. Csak az egyetemektől messze eső bányászvároskában élhetett, ahol még a hiányzó bányászokat is munkaszolgálatos katonákkal egészítették ki. Emlékét ott már rég belepte a szénpor és a hó. Kétéves szentgyörgyi kitérője emlékét őrizzék meg e sorok!