Hogy ma kétszáz lej ellenében gyönyörködni, illetve szörnyülködni lehet a diktátor és b. neje egykori bukaresti palotájában, annak kommunista, ám jórészt hazai termékekre építő bizarr luxusában, népviseletbe öltöztetett sakkfiguráiban – Nicolae ugyanis szenvedélyes sakkozó hírében állt, eközben házimozijában amerikai gengszterfilmeket nézett, míg Elenát a Dallas legújabb epizódjai bűvölték el –, a rezidencia alagútrendszerében, illetve atombiztosnak mondott bunkerében, mindez nyilvánvalóan a 27 évvel ezelőtti romániai forradalomnak köszönhető. Melynek szikráját, miként jól ismert, Tőkés László akkori temesvári lelkész robbantotta ki, illetve, az 1989. december 15-én őt a belvárosi református parókia körül élőlánccal védelmező temesváriak. Magyarok, románok egyaránt.
Nem újdonság tehát, hogy az akkori forradalom – melyet később ellopottnak, egyszerűen csak rendszerváltásnak, avagy puccsnak nyilvánítottak – egyaránt román és magyar gyökerű. Ezért is sajnálkozik ma Tőkés László, mondván, „kár, hogy nem tudtuk kamatoztatni Románia szempontjából is, magyar szempontból is azt az óriási politikai tőkét, amit Temesvár jelentett. Ezzel a politikai tőkével az autonómia ügyét is elő lehetett volna mozdítani”. Mert ma nemcsak az sajnálatos, hogy 27 évvel ezelőtt nem sikerült gyorsan elindulni a magyar közösség céljai felé, hanem, hogy azóta is „az eltévelyedés állapotában” vagyunk.
Közel három évtized múltán ott tartunk, hogy az egyik mostani temesvári emlékezés, a városi önkormányzat ünnepi ülésén bekiabáltak az egykori forradalmárok, kifogásolván – joggal –, hogy a forradalomban való állítólagos részvételük okán olyan személyek is temesvári díszpolgári címet kaptak, akik 1989 előtt együttműködtek a Securitatéval. Hát ez egy mai temesvári képeslap, s bizony, e bánsági, különös színfolt szinte mindent elárul az ország irányvonaláról. Mely lehetett volna más is, de csak ennyire futotta, igazolván, hogy miként az anyag sem vész el, csak átalakul, az egykori hazai titkosszolgálatok sem adták fel, csupán az új idők kihívásaihoz igazodtak. Megalapozottan hangsúlyozza most Tőkés László: felemás érzésekkel érkezik Temesvárra a forradalmi évfordulóra, mert azt tapasztalja, a Securitate túlélte a rendszerváltozást.
Évente ismétlődnek a képernyőkön nyolcvankilenc decemberének emlékezetes képsorai, s csak nézzük, miként foszladozott szanaszét az akkori remény, s töprengünk, hogyan történhetett, hogy közel harminc év után szinte vörösebb az ország, mint e szűk három évtized alatt bármikor? Pörögnek tehát a képkockák, felszáll a helikopter, menti irháját a diktátor és b. neje, a szabadság hirtelen érkező mámorát ünneplik százezrek, pedig a kocka már el van vetve...
Eltelt huszonhét év, egy fél, szerencsésebb esetben harmadnyi élet, és ha van rá idő s e célra kétszáz lej, megpillantható immár a kivégzett Ceauşescuék lakosztálya is. És akár postázható egy képeslap: az élet szép, köszönjük, jól vagyunk...