Keresztény lelkületű családban született a Brassó megyei Zernyesten. Egészségügyi asszisztensként dolgozott Sepsiszentgyörgyön a megyei kórházban. Párja elvesztése után jött a depresszió, az öngyilkosság gondolata. Az Élet a lélek közösségnek köszönhetően visszatért pozitív önmagához, majd az önkéntességben találta meg élete célját. Bába Berta öt éve segítő a Diakónia Keresztyén Alapítvány által működtetett délutáni oktatási programban. Azt mondja, a gyermekeknek szükségük van rá, és ezért mindennap érdemes felkelnie.
– Berta mama, ahogy a gyermekek szólítják, önzetlenül szórja a szeretetét. Nem törődik az anyagiakkal, végzi a dolgát a Diakóniánál, és köszöni szüleinek és a jóistennek, hogy ilyen ember lett.
– Édesanyám dolgozott, szakácsnő volt a helyi kórházban, nagymamánk ott lakott velünk, és tisztességre nevelt. Édesapám villanyszerelő volt, sokat olvasott, ő tanított meg keresztrejtvényt megoldani. Szelíd ember volt, megbocsátó, talán ő a példaképem. Szüleim mindketten udvarhelyszékiek voltak, az élet sodorta őket Zernyestre.
– Ilyen családi útravaló után nehéz elhinni, hogy volt egy időszak, amikor eldobta volna az életét. Ilyen mély volt a seb a férje halála után?
– Miután a férjem meghalt 2006-ban, egy ideig tartottam magam, de úgy három év múlva csúnya depresszióba estem. Veserákja volt, tudtam, hogy menthetetlen, ezért kimaradtam a munkából, hogy minél többet legyünk együtt. Kereskedő volt, azt gondoltam, majd én tovább tudom vinni, de nagyon sokat csalódtam az emberekben, a barátokban, és még anyagi károm is keletkezett. Sok minden összejött, mintha egyik hozta volna a másikat. Nagyon szép életet éltünk a férjemmel, és elvesztése után a sok csalódás mellett nagyon mélyre zuhantam, úgy éreztem, az életem nem ér semmit, öngyilkos akartam lenni. A nővérem mindig mondta, hogy menjek el az Élet a lélek nevű katolikus közösségbe, mert ott sokkal jobban meg fogok gyógyulni, mint ha pszichológushoz mennék. Eleinte nem akartam, de egyszer mintha hallottam volna nagymamám hangját – rég meghalt szegény, Isten nyugtassa –, mintha azt mondta volna: „Annyi szeretet van benned, és te lopod itt a napot a semmiben.” Aztán végül elmentem a közösségbe, és akkora segítséget jelentett, hogy azután az életem megváltozott.
Depresszióból a gyermekek felé
– Hogyan talált rá nyugdíjas évei értelmére, a gyermekekkel való önkéntességre?
– Mindig szerettem volna szép nagy családot, sok-sok unokával. Van két lányom, sajnos mindketten elváltak, és van három unokám, de amikor nagy családot láttam magam előtt, igazi nagyra gondoltam, ahol szeretetben élnek. Akkoriban Torma Vera, a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársa körbejárta az iskolákat, hogy megkeresse azokat a gyermekeket, akiket egy szülő nevel, tehát nehéz helyzetben vannak, de jó tanulók. Bevonta őket az akkor induló délutáni oktatási programba. Akkor válogatták be az én legkisebb unokámat is, később a középső is ide járt. Elhoztam a Rotary Házba, ahol azóta is működik a program, s néhány nap múlva én kísértem el ide az iskolából az egész csoportot. Elmentem délben a Nicolae Colan Általános Iskolába, ott összegyűjtöttem a Diakónia által kiválasztottakat, és eljöttem a hét második osztályos gyermekkel a délutáni programra. Ez 2011-ben volt, aztán itt ragadtam. A gyermekeket megtanítottuk levetkőzni, rendbe tenni a ruhájukat, imádkoztunk, és lassan megtanultak egyebeket is. Később idekerült Benedek Judit tanító néni, az oktatást ő vezeti a mai napig, és jelenleg ő hozza el a gyermekeket az iskolából. Mindenki itt ebédel, ebben én segítek. Együtt megterítjük az asztalt, bizony azt is meg kellett tanítani, hogy használják a villát. Elmosogattam, rendet raktam, és utána segítettem a tanulásban, a kézimunkában. Ez most is így van. Most már nagyok a gyermekek, hatan jönnek a Székely Mikó Kollégiumból, ketten a Mikes Kelemen Elméleti Líceumból, nyolcan a Colan-iskolából. Más problémák vannak, de mi ugyanúgy szeretjük őket.
Takarítsuk ki a lelkünket
– Berta mama nem állt meg a Rotary Háznál, még Palermóban is önkénteskedett, amikor pedig a mozgássérült palermóiak jöttek Sepsiszentgyörgyre, átadta nekik a lakását, és lányaihoz költözött.
– A lányaim belátták, milyen nagy segítség, hogy foglalkozom az unokáimmal, és örvendtek, hogy megváltozott az életem, nem ülök otthon elkeseredetten. Sok szeretetet kapok a gyermekektől és az emberektől is. Ezt meg sem tudom köszönni. Úgy érzem, százszorosan többet kapok, mint amennyit én adok. Az évek telnek, és az ember érzi, hogy nem úgy mozog, mint ezelőtt öt évvel, de kérem az Istent, segítsen, mert a gyermekeknek szükségük van rám. Fel lehet reggel kelni úgy, hogy itt fáj, ott fáj, de ha az embernek van egy célja, akkor elfelejti a fájdalmat. Amikor az ember segít valakin, nagyon sok erőt kap abból. Azt kívánom, a karácsonyi várakozásban ne csak a házunkat takarítsuk ki, hanem a lelkünket is. Vállaljanak minél többen önkéntességet, legyen békesség és szeretet a családban, a közösségben.
