A kézdiszentléleki Papp Benedek Csabát Kézdivásárhelytől Kovásznán át Sepsiszentgyörgyig – és valamikor tova fel Csíkszeredáig (a múlt időre még visszatérünk) – mindenki ismeri, aki a hagyományos termékek vásárának rendszeres vagy akár csak alkalmi látogatója. Ő az a sajtkészítő, akinek termékei mindig elfogynak, bár olyan „exotikus” ízesítésű sajtokat is készít, mint a chilivel fűszerezett vagy a medvehagymával elegyített. Az ácsból lett őstermelő nem a napjaink Székelyföldjén szabványosnak nevezhető módon esett át a mesterségváltáson: nem külföldet járva jutott arra a következtetésre, hogy érdemesebb és jövedelmezőbb mással foglalkoznia, mint az odáig, nem is valami Nyugat-Európában működő, itthon még nem lévő szakterület hagyta űr kitöltése okán. Ő – sok más sorstársától eltérően – meg sem járta az új hadak útját, hol oly sok honfitársunk odavész: sem „Magyarban”, sem „Németben”, sem másutt nem kóstolt bele a pénzkeresésbe, még a diktatúra idején kitanult ácsmesterséget folytatta idehaza, a mesterségváltás mellett sem a könnyebb s kevesebb munka miatt döntött. Bánata, ha van, annyi: családjából nincs, ki folytassa a szakmát.
Ácsból gazdálkodó
– Hogyan lesz valakiből őstermelő?
– Valamikor ács mesterségem volt, de félbehagytam, az idő telt, kezdtem súlyosodni, hát azért. Áttértünk lassan a tehéntartásra, úgy hat éve, kezdtük csinálni a sajtot, láttuk, hogy igény van rá, Kézdi környékén nagyon szeretik. Sok a vásárló, kezdtek visszatérni hozzánk, a gazdálkodókhoz. Igaz, egy cseppet drágább, mint a szupermarketben, de szerintem megéri. Mert nem mindegy, az ember mit vásárol manapság. A mi termékeinkről mindenki tudja, miből készülnek, mert sokan meglátogatnak, házhoz jönnek, megnézik az állatokat, a sajtműhelyt. Saját tartású tehenek adják a tejet, csak a takarmányt vásárolom, jó minőségűt, hogy jó legyen a sajt is. Ez ilyen félig örökség, mert árván nőttem fel, nem volt akitől tanulni.
– Hogy lett árva?
– Úgy, hogy édesapám meghalt kicsi gyermek koromban autószerencsétlenségben, ‘73-ban. Hétéves voltam, volt egy négy hónapos kicsi húgom, édesanyámnak kellett menni munkába, nővérem Szentgyörgyön járt iskolába, délután ketten voltunk a kicsi húgommal vagy hat éven keresztül.
– Akkor korán megtanulta, mit jelent családfenntartónak lenni.
– Így van. Katonasághoz se akartak elvinni, de azt mondtam, márpedig katonaságot csinálok. Mert abban az időben az volt a rendje, azt mondták, aki nem volt katona, az nem is férfi. Hát, nagyon sokat kell dolgozni, ez a gond, év elejitől szilveszter végéig örökké munkában kell lenni.
– Mikor van ideje árusítani?
– Most a feleségem otthon van a nagyobb gyermekkel, ők intézik az állatokat, reggel fejtünk, elláttuk az állatokat, lefürödtünk, jöttünk ide, a karácsonyi vásárba. Este nyolc óráig itt ülünk, akkor hazamegyünk, megpihenünk, s holnap kezdjük elölről. Ez szerre így megyen. Ez a kicsi gyermek is besegít (Máté fia tizenhárom éves, a sepsiszentgyörgyi karácsonyi vásárban édesapja jobbkeze), már öt éve, hogy velem jár, be is van avatva nagyjából, velem volt Kézdivásárhelyen a legelső havi vásár megnyitóján, s ketten voltunk, mikor Szentgyörgyön is megnyílott a vásár, még a katolikus parókia mellett. Akkor még tiszta egyedül voltam sajtos, most szaporodtunk hál’ istennek, de ahogy látom, amennyivel szaporodunk, annyival nagyobb a kereslet is rá.
A Jóisten hagyja meg
– Hogy tud kitűnni ebben a nagy szaporodásban?
– Próbálunk különlegességeket csinálni. Vörösboros, kolbászos, diós, kapros, vöröshagymás, medvehagymás, köményes, chilis sajtot, de van érlelt túrónk, friss túrónk, mozarellánk is.
– Ezeket milyen recept szerint csinálják? Már ha szabad titkokat elárulni.
– Ezt el lehet árulni, mert jobb, ha mindenki tudja. Én megkezdtem, iskolát végeztem, aztán feleségem átalvette a szakmát, én az állatokkal, ő a sajtcsinálással. Recept? Internetről is szokta lenézni, s aztán gondolkozik. Sokat kell az ember saját maga kitanulmányozza, hogy mi a jobb. Én például, mikor a sajtot megvágom, akár itt, a vásáron is, előbb megkóstolom, hogy ízlik-e, s ha véletlenül nem olyan, amilyen kéne, akkor félre is teszem. Mert ha nekem nem ízlik, akkor másnak se. De ez ritkán fordul elő, most már oda kezdtünk jutni, hogy mindegyik szokott sikerülni. Úgyhogy nagyjából jók. S úgy látom, a kuncsaftok is meg vannak elégedve. Vannak visszajárók, ugye, már négy-öt éve, hogy Szentgyörgyön megnyílott a vásár, mindeniken itt voltunk. Vannak olyanok, hogy jó ismerősök is lettek, idejönnek, elbeszélgetünk, elmondjuk egymásnak a dolgainkat.
– Megéri a vásárban részt venni?
– A Jóisten hagyja meg, aki kitalálta ezeket a vásárokat, az biztos. Ha nem volnának a vásárok, nem is tudnánk folytatni ezt a szakmát. Én nem is árulok máshol, előre vitték angróba, hitelbe is adtam, de a pénzünkért örökké könyörögni kellett, és még felit se kaptuk az árának. Aztán megnyílt Kézdin a vásár, megörvendtünk, első perctől mentünk, nem mindegy, hogy viszonteladónak adod vagy magad adod el, ezt tudom mindenkinek ajánlani.
Két szomszéd vár
– Hová szokott még vásárokba járni?
– Kézdivásárhely, Kovászna, Székelyudvarhely, hamarább jártunk Csíkszeredába, de ott történt egy kicsi dolog, azt mondták, hogy nem mehetünk, mert Hargita Megye Tanácsa csinálja, s nem Kovászna megyének, hanem Hargita megyének. Hát, hogy is mondjam, úgy látszik, nem kell mást hibáztassunk, hanem saját magunkat is lehet.
– Mi történt?
– Voltunk Bukarestben májusban, van ott egy vásár, az Amzei piacon, utána érdeklődtünk, felhívtuk a rendezőket, azt mondták, hogy megtárgyalják, van már két sajtos Hargita megyéből, de ha úgy történik, engemet is meghívnak. És úgy történt, hogy meghívtak. Mit adott az Isten, engemet legelöl tettek, ki volt írva a nevem. Hát én azért nem voltam hibás, hogy a Hargita megyeiek hátrább kerültek. Nem volt sok vásárló, olyan kevesen voltak, hogy nem igaz, de aki megkóstola, az vásárolt. Olyan is volt, hogy másnap reggel jöttek vissza, karikaszámra, három-négyszáz lejre vásároltak, őszintén mondom. S lehet, az volt a gond, hogy mi ne jussunk be oda. Mert többet nem hívtak Bukarestbe, s aztán mikor a hölgyet felhívtam, azt mondta, hogy kevesebb a vásár, már úgy értve, hogy kisebb a piac, s én, mint utolsó jelentkező, így ki vagyok maradva. Attól a perctől fel voltak haragudva reám a hargitaiak. Következőkor, mikor Csíkszeredában megjelentünk – azelőtt már másfél-két évig jártunk oda, voltak vásárlók, akik már vártak –, láttam, hogy a nevem nincs kitéve. Odamegyek a rendező úrhoz, s mondom, hogy a nevem nem látom kitéve, s nagy csúfondároson azt mondja nekem: nem is láthatja, s nem is fogja látni. Kérdem, mi történt. Azt mondja, a vásárt Hargita Megye Tanácsa csinálja Hargita megyei termelőknek, nem a Kovászna megyeieknek. Eleget könyörögtem szépen, hogy legyen szíves, friss áruink voltak, legalább ne romoljon el, azt mondta, nem érdekli őt, nincs mit keressünk ott. Ez történt. Ezt nem szabadna két testvérmegye egymás között. Mi tárt karokkal várjuk őket, ők viszont… Álmodni se mertem volna, hogy ilyen dolgot merjen Hargita megye csinálni. Ellenben a Jóisten megsegített, Kovászna megyében már annyira kialakult, hogy nem kell másfelé menjek, itt elkel az áru. Meg lehet kóstolni, van sokféle sajt, mindenkinek más ízlik. Aki a csípőst szereti, az esküszik a chilisre…
– A chilis sajt nem éppen székely specialitás…
– Nem székely, de jönnek románok sokan, van például érlelt túró, fél éves, csíp, úgy mondjuk neki, büdös túró. Az ittvalók nem szeretik, tessék megnézni, a friss túró el van fogyva, az érlelt túróból pedig csak egy darabka hiányzik, s azt is egy román ember vette meg. Annak van egy különleges kesernyés jó íze, csak szerintem mi nem tudjuk ezt. A magyarországiak is szeretik a csípőst, megkóstolják, s veszik burdufra. Viszont az ittvalók, százból esetleg egy ha vesz. A románoknál fordítva, százból egy vesz friss túrót. Itt a friss sajtok mennek inkább, s az ízesítettek.
Muszáj megélni
– Említette, sok a munka. Megéri?
– Megérné, ha folytatnák a fiatalok. Ez a kicsike talán, a többiek egy se akar, mind Németországba akar menni, mondjuk, ha fiatal lennék, lehet, én is elmennék.
– Ácsként nem dolgozott külföldön?
– Én nem kellett menjek semerre, akkor is megéltem idehaza, most is megélek. Kézdivásárhelyen sokat dolgoztam nagy embereknél, felpártoltak, mai napig is felpártolnak. Nem volt sok emberem, csak három-négy, de próbáltuk megállni a helyünket. Hazudni nem szabad, én ha öt percet késtem, a bocsánatot megkértem, ez a valóság. Szép az ácsmunka, vagy harmincöt évet dolgoztam benne, mondom, hétéves korom óta muszáj volt dolgozni. Már 12–13 éves koromban keményen dolgoztam, vagonokat raktunk meg pityókával. Muszáj volt megélni. Azután pedig növögettem, édesanyámnak az édestestvére ácsmunkával foglalkozott, villegetett magával, sokszor kaptam nyaklevest, de megérte. Mert másképpen nem lehet mesterséget tanulni, most is, ha nem szorítod rea, nem tanulják meg. Én is sokat vesződök a fiammal, ötször-hatszor el kell mondjam, ezt így csináljad, azt úgy, most már rá kezdett jönni, mit hogy kell. Otthon is nagyon sokat segít, az biztos, nem sokat, két-három órát naponta, de az elég. Jó keze fogása van, benne van reményem. Hiába van négy gyermek, nagyon rendesek, nagyon ügyesek mindenik, de…
– …egyik sem akarja a mesterséget folytatni.
– Hát van egy nagyleányom, amelyik nagyon belévaló árulni, otthon is nagyon jó keze van. De nem akarnak foglalkozni. Németországban kevesebb a munka s több a pénz. Pedig meg kellene az emberiség értse, hogy ez se minden.
Jusson is, maradjon is
Miközben a vásáros bódé pultjától hátrébb húzódva beszélgetünk, Máté szolgálja ki a vevőket. Ahogy édesapjától tanulta: előbb kanyarít vékonyka szeletet a portékából, odakínálja kóstolásra, aztán kiméri a kért árut, leszámolja a visszajáró pénzt. Idős asszony nézegeti a friss túrót, majd három lejre kér. Beszélgetőtársamat átengedem a vásárlónak, kíváncsian hallgatom párbeszédüket. A gazda leszel alig egy ujjnyit a túróból.
– Elég lesz-e, mert ennyi körülbelül a három lejre, mutatja a darabka túrót.
– Csak? – kérdezi az idős asszony, és arcára kiül a csalódottság.
A gazda felteszi a mérlegre a túrót, ránéz a kijelzőre, majd levág még egy ugyanakkora darabot.
– Három lej harmincnyolc bani, jó na, három lej, mondja.
– Adom a banit is, mondja az asszony, miközben átnyújt egy ötlejest.
– Nem kell banit adni, tessék hagyni, jusson is, maradjon is.
– Mit csináljak, többet vennék, de nem hagyja a buksza – akár mentegetőzne, úgy köszöni az asszony a kicsinyke, de számára sokat érő kedvességet.
Papp Benedek Csaba eddigi közlékenysége megszakad. Lerí róla, valami nagyon bántja.
– Gyakori az ilyen vásárló, aki három lejre kér valami árut? – kérdem tőle.
– Ritkaság, el se kellett volna vegyem a pénzt tőle, de most már mindegy, válaszolja mintegy magával perlekedve. Mert sajnálom, aki nem kér, azt sajnálom. Az olyannal, amelyik ép, egészséges s kéreget, hogy adj egy lej ötven banit, azzal van a baj, teszi hozzá.
Úgy látszik, Papp Benedek Csabát gondosan válogatott anyagból gyúrta a Teremtő.
